Az erdő mélyén, ahol a napfény aranyszínű csíkokban szűrődött át a lombok között, egy kristálytiszta patak kanyargott a mohával borított kövek között. Vize olyan áttetsző volt, hogy a kavicsok is csillogtak az alján, mintha apró csillagok hullottak volna bele az égből. A patak vidáman csobogott, mesélt a fáknak, énekelt a madaraknak, és hűsítette az őzek szomjas ajkát.
Ám egy napon a csobogása halkabb lett. A víz már nem csillogott úgy, mint régen, és a partján itt-ott elhagyott papírdarabok, műanyag kupakok hevertek. A kövek között sár gyűlt össze, a víz zavarossá vált, mintha maga a patak is elszomorodott volna.
Egy közeli faluban élt egy kislány, Lilla, aki gyakran sétált az erdőben. Szerette hallgatni a patak dalát, mert úgy érezte, az neki mesél. Azon a délutánon azonban valami különös történt. Ahogy leült a partjára, nem a megszokott csobogást hallotta, hanem halk, szinte síró suttogást.
– Segíts nekem… – susogta a víz alig hallhatóan.
Lilla szíve nagyot dobbant. Körbenézett, de senkit sem látott.
– Ki szólt? – kérdezte halkan.
– Én vagyok az… a patak – felelte a suttogás. – Fáradt vagyok és szennyezett. Nem tudok már úgy énekelni, mint régen.
Lilla közelebb hajolt, és ekkor meglátta a vízben úszó hulladékot, a part mentén felgyűlt szemetet.
– Ne félj – mondta határozottan. – Segítek neked!
Hazafutott, és elmesélte a szüleinek, mit tapasztalt. Másnap kesztyűkkel, zsákokkal tértek vissza, és egész délelőtt gyűjtötték a szemetet. Lilla barátai is csatlakoztak hozzájuk. Versenyt rendeztek, ki talál több eldobott hulladékot, és közben nevetve dolgoztak.
– Nézzétek, mennyi mindent találtam! – kiáltotta Peti, miközben egy rozsdás konzervdobozt emelt a magasba.
– Én pedig ezt a sok kupakot! – büszkélkedett Anna.
Ahogy telt az idő, a part egyre tisztább lett. A víz lassan visszanyerte áttetsző ragyogását, és a nap sugarai ismét táncot jártak a felszínén.
Amikor az utolsó zsákot is elvitték, Lilla leült a partra. Csendben figyelt. Először csak halk csilingelést hallott, majd a patak hangja egyre erősödött, míg végül újra vidáman csobogott.
– Köszönöm neked – suttogta most már tisztán és boldogan. – Újra lélegezhetek.
Lilla elmosolyodott.
– Vigyázni fogunk rád – ígérte. – És másokat is megtanítunk rá.
Attól a naptól kezdve a faluban mindenki jobban ügyelt arra, hogy ne szemeteljen. A gyerekek táblát készítettek a patak partjára: „A tiszta víz az élet dala.” És valahányszor a szél megmozdította a fák leveleit, mintha az egész erdő együtt énekelte volna a patakkal.
A patak pedig újra erősen, vidáman csobogott, és aki figyelmesen hallgatta, meghallhatta benne a hála csilingelő hangját – és egy emlékeztetőt arra, hogy a természet csak addig tud énekelni, amíg vigyázunk rá.
