Valahol egy szélfútta kis faluban, ahol a kertek sarkában rég elfeledett biciklik rozsdásodtak, s az orgonabokrok illata belengte a nyári estéket, élt egy kisfiú, akit Misinek hívtak. Misi nem volt különösebben jó fociban, sem a számháborúban nem jeleskedett, de volt egy különös tehetsége: ügyes keze volt az apró dolgokhoz. Míg mások fára másztak vagy csúzlival célba lőttek, ő ollóval, ragasztóval és színes papírokkal ült a nagyszoba padlóján, s valamit mindig készített.
Egy nyári délutánon, mikor a nap melegen sütötte a piros cseréptetőket, Misi úgy döntött, papírsárkányt készít. Hosszú órákon át válogatta a színeket: vöröset a szárnyaira, kéket a testére, sárgát a farkára. Fából kivágott egy könnyű keretet, ráfeszítette a papírt, és erős cérnával látta el. Végül nevet is adott neki suttogva, ahogy csak egy alkotó beszél a művéhez:
– Téged úgy hívnak majd, hogy Felleghuszár.
És ahogy kimondta ezt a kettős nevet, valami furcsa dolog történt. Mintha a szobába hirtelen egy szellő suhan volna be az ablakon, pedig minden zárva volt. A sárkány megrezzent, s ha valaki elég figyelmes lett volna, még egy alig hallható sóhajtást is hallhatott volna, mint amikor valaki hosszú álomból ébred.
Misi másnap reggel kisétált vele a rétre, ahol a térdükig ért a fű, s holtak a vályogos parasztházak mögötti dombok mögül időnként meglebbent egy-egy szellő. Ő teljes erőből futni kezdett, cérnával a kézben, remélve, hogy Felleghuszár a magasba szökik. De a sárkány csak csúszott, himbálózott egyet a levegőben, majd puffanva a földre esett.
– Jaj, nem megy ez – sóhajtott Misi lemondóan. – Talán rosszul raktam össze.
De Felleghuszár, aki immár valóban életre kelt szívében egy parányi kíváncsisággal, nem így gondolta. Érezte, hogy valamit nem ért még. Hogy a szél miként tartja fenn a szárnyait, hogy mit jelent igazán engedni, és mit jelent mereven ellenállni. De leginkább: mit jelent hinni.
Aznap este, mikor Misi elszenderedett a takaró alá bújva, a nyitott ablakon át egy halk fuvallat lépett be a szobába. A szél lábujjhegyen lépdelt a padlón, majd megállt Felleghuszár mellett.
– Te vagy az új? – kérdezte a szél susogó hangon.
– Azt hiszem, igen – felelte a papírsárkány bátortalanul.
– Szállni szeretnél?
– Nagyon.
– Akkor figyelj…
És a szél mesélni kezdett. Arról, hogyan ringatja a madarakat, hogyan hajlítja a fák ágait, hogyan hajtja a hajókat a vízen. Elmondta, hogy a levegőben nincsenek kapaszkodók, de van ritmus, van lendület, van tánc. És legfőképp: bizalom kell a magasban maradáshoz.
Reggelre virradva Misi újra próbálkozott. A réten már ébredeztek a fűszálak, s a szél is ott ólálkodott huncutul a bokrok között.
Ezúttal, amikor Misi futni kezdett, Felleghuszár úgy engedte át magát a szélnek, mintha mindig is ezt csinálta volna. Szárnyai feszültek, dereka meghajlott, a cérna megfeszült, és egyszerre emelkedni kezdett. Lassan, ringva, mintha tétovázna, majd egyre magasabban, egyre biztosabban.
– Repül! Repül! – kiáltotta Misi ujjongva, s a kacagása messzire szállt a réten át.
Felleghuszár pedig ott járt a felhők alatt, s úgy érezte, végre megtalálta azt, amit keresett. Azt a különös dolgot, amitől igazán élővé válik az, aki papírból van: a bátorságot hinni abban, hogy a szél megtartja. És így repült tovább, könnyű lélekkel, magasra a nyár felett.
