Az erdő mélyén, ahol a fák lombjai tavasszal üde zöld fátylat borítanak az ösvények fölé, különös izgalom vibrált a levegőben. Közeledett a húsvét, és a Húsvéti Nyúl már napok óta serényen készülődött. A kis patak partján álló odújában színes tojások sorakoztak gondosan kibélelt kosarában: piros pöttyösek, arany csíkosak, kékre festettek és virágmintásak. Minden tojás egy-egy mosolyt rejtett magában, amit a gyerekek arcára akart varázsolni.
Egy napsütéses reggelen azonban különös dolog történt. A Nyúl, akit az erdő lakói csak Fülesnek hívtak, kilépett az odújából, hogy ellenőrizze a kosarát – ám az nem volt ott.
– Jaj, a pamacsos farkam! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Hová tűnt a kosaram?
Körbeszaladt az odú körül, benézett a bokrok alá, még a közeli fa tövében is keresgélt, de a kosárnak nyoma sem volt. A szíve hevesen dobogott. Húsvét előtti napon eltűnt a tojásos kosár! Mi lesz így az ünneppel?
A kiáltásra elsőként Mókus Manci szaladt oda, bozontos farkát izgatottan csóválva.
– Mi történt, Füles? Miért toporzékolsz itt ilyen korán?
– Eltűnt a kosaram – sóhajtott a Nyúl. – Benne volt az összes húsvéti tojás.
Manci szeme elkerekedett.
– Ez bizony nagy baj! De ne aggódj, segítünk megkeresni!
Nem telt bele sok idő, és az erdő apraja-nagyja összegyűlt: Borz Benedek komoran vakarta az állát, Őzike könnyed léptekkel érkezett, még a mindig álmos Bagoly Bódog is kinyitotta az egyik szemét a nappali világosságban.
– Gondolkodjunk! – mondta bölcsen Bódog. – Mikor láttad utoljára a kosarat?
– Tegnap este itt volt az odú előtt – felelte Füles. – Még megsimogattam a szalagját is.
– Akkor bizony nem mehetett messzire – morogta Benedek. – Keressünk nyomokat!
Az állatok szétszéledtek. Manci felugrott a fák ágaira, onnan kémlelte a földet. Őzike az ösvény mentén szimatolt, míg Benedek a bokrok közé dugta az orrát. Hamarosan Őzike izgatott hangja csendült fel.
– Ide nézzetek! Apró keréknyomok a sárban!
A többiek odasereglettek. A nyomok az erdő mélye felé vezettek, arra, ahol a szél gyakran tréfát űzött az avarral.
– Talán a Szélcsintalan volt az – jegyezte meg Manci. – Tegnap erősen fújt.
A nyomokat követve egy tisztásra értek. Ott, egy kidőlt fatörzs mellett, a kosár felborulva hevert. A színes tojások szerencsére épen csillogtak a napfényben.
– Megvan! – kiáltotta örömmel Füles, és boldogan ugrott egy nagyot.
Ekkor halk szipogás hallatszott a fatörzs mögül. Egy apró sünike bújt elő, szemében könnycsepp csillogott.
– Ne haragudjatok… én csak meg akartam nézni a szép tojásokat – mondta félénken. – Amikor gurítottam a kosarat, a szél felkapta, és nem tudtam megállítani.
Füles odalépett hozzá, és megsimogatta a tüskés kis hátát.
– Semmi baj, sünike. Örülök, hogy nem esett baja a tojásoknak. Legközelebb szólj, és együtt nézegetjük meg őket.
A sünike arca felderült, az állatok pedig közösen visszavitték a kosarat az odúhoz. Útközben nevetgéltek, és még a mindig komoly Benedek szája sarkában is mosoly bujkált.
Másnap reggel a Húsvéti Nyúl időben útnak indult. A kosár újra a karján függött, tele színes csodákkal. Mielőtt elindult volna, még visszanézett az erdőre, ahol barátai integettek neki.
Akkor értette meg igazán, hogy a húsvét nem csupán a tojásokról és a kosárról szól, hanem az összefogásról, a barátságról és a megbocsátásról. És abban az évben az erdőben nemcsak a gyerekek találtak rá a meglepetésekre, hanem minden állat szívében is ott ragyogott az ünnep öröme.
