A rét szélén, egy vén tölgyfa tövében lakott Nimród, a szürke bundájú, hosszú fülü nyúl. Békés természetű volt, szeretett bokrok közt ugrándozni, virágokat szagolgatni, és elheverni a fűben, miközben felhők formáit találgatta. Ám egyvalamiben különbözött a többi nyuszitól: egyáltalán nem szerette a versenyeket.
Tavaszonként megrendezték a Nagy Rétfutamot, ahol a fiatalabb és idősebb nyuszik mind összegyűltek, hogy eldöntsék, ki a legfürgébb. Csak úgy zengett az erdő a kiáltásoktól és ujjongásoktól, ahogy megkezdődött a verseny. Nimród ilyenkor inkább elbújt a bodzabokrok közt, s ott majszolta répatallérját.
– Gyere, Nimród, idén is indulhatsz! – hívta egy napon Lili, a barátságos és mindig vidám őzike, miközben egy kosár vadalmát hozott ajándékba.
– Nem, nem, idén sem. Ott mindenki olyan komoly. Versengenek és tolakodnak. Ki előz meg kit, ki gyorsabb, ki jobb. Én csak futni szeretek… széllel, fűvel, gondolatokkal – válaszolta Nimród kicsit búsan.
Lili elgondolkodott. Másnapra hírt vitt az erdő lakóinak, és így szólt: – Idén a futóversenyt másképp rendezzük! Lesz lassú pálya, mókás akadálypálya, és… barátságos kör is! Olyan, ahol nincs győztes, csak együtt futás!
A hír futótűzként terjedt. Még a sünik is jelentkeztek, akik eddig sosem indultak, mert túl aprók voltak, és nem tudtak gyorsan haladni.
Nimród egy darabig gondolkodott, majd a napvilágban elsuhanó pillangókat figyelve azt mondta magában: – Talán most mégis megpróbálom.
Elérkezett a verseny napja. Mindenki izgatottan gyülekezett a virágos réten. A barátságos kör volt az utolsó táv, ahol Lili indította a mezőnyt.
– Együtt kezditek, együtt érkeztek, és közben bármit csinálhattok: ugrálhattok, dalolhattok, nevethettek!
Nimród félénken lépdelt a startvonalhoz, mellette Misi mókus, Panka egér és pár pelyhes kismadár. A rajt után senki sem rohant. Inkább nevetve szökkentek a pitypangok közt, megálltak szamócát szedni, majd egy cikkcakkos farönkön egyensúlyoztak.
– Nézd, Nimród, milyen messze van már a célvonat, de nekünk nem is kell sietni! – szólt Panka kacagva.
Nimród úgy érezte, mintha a szívében valami meleg, puha bizsergés kúszna elő. Még sosem futott így: nevették együtt a feketerigó csicsergő énekét, segítettek egy kis vakondnak visszajutni az alagútjába, és minden lépés egy-egy új felfedezés volt.
Mire elérték a célvonalat, egy kicsi, aranyszínű kis csengő szólt meg. A többiek, akik már régen beértek, ujjongva fogadták a barátságos körösöket, mintha ők lettek volna a nap hősei.
Lili odaugrott Nimródhoz, és megsimogatta a fejét.
– Na, milyen volt?
– Olyan… mint táncolni a széllel. Én nem győzni akarok, hanem ott lenni. Együtt. Úgy megéri futni.
Attól a naptól kezdve Nimród minden versenyen ott volt – mindig a barátságos körben, mindig nevetve. És lassan-lassan mások is csatlakoztak hozzá, akik rájöttek: nem a cél, hanem az út, amit együtt járunk, az számít igazán.
