A tavaszi rét fölött lágyan ringatózott a reggeli köd, mintha puha takarót terített volna a fűszálakra. A föld alatti, kanyargós járatok egyikében élt egy apró, fehér bundájú nyuszi, akit Bodzának hívtak. Bodza gyors volt, mint a szél, és ügyes, mint a harmatcsepp, amikor a fűszál végén egyensúlyoz. Csakhogy volt valami, amitől még a tappancsa is megremegett: félt kimenni a nagy, nyitott rétre.
Pedig nagy nap közeledett. A tisztás állatai minden tavasszal színes tojásokat rejtettek el a bokrok alá és a virágok közé, hogy örömet szerezzenek egymásnak. Idén Bodzára bízták a tojások kivitelét, mert ő volt a legfürgébb a nyulak között.
Amikor azonban eljött a reggel, és a tojások ott sorakoztak a kis kosárban, Bodza szíve hevesen dobogott.
– Mi van, ha meglát a róka? – suttogta magának. – Vagy ha túl nagy a rét, és eltévedek?
A járat bejáratánál toporgott, füleit hátrasimította, és inkább visszafordult.
Ekkor dugta be a fejét a szomszéd üregből Mák, a vörös bundájú mókus, aki Bodza legjobb barátja volt.
– Te még itt vagy? – csodálkozott. – A nap már felkelt, a rigók is dalolnak!
Bodza lesütötte a szemét.
– Nem merek kimenni – vallotta be halkan. – Olyan nagy odakint minden. És én… én olyan kicsi vagyok.
Mák leült mellé, farkát maga köré tekerte.
– Tudod, mit mondott egyszer a nagyapám? – kérdezte. – A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. Hanem azt, hogy a félelmed ellenére is lépsz egyet előre.
Bodza bizonytalanul felpillantott.
– És ha nem sikerül?
– Akkor ott leszek melletted – mosolygott Mák. – Ketten könnyebb. Először csak dugd ki az orrod. Aztán egy tappancs. Nem kell rögtön az egész rétet meghódítani.
Bodza mély levegőt vett. Kidugta az orrát. Megcsapta a friss fű illata. Semmi baj nem történt. Aztán kilépett egy tappanccsal. A napfény melegen simogatta a bundáját.
– Látod? – biztatta Mák. – A rét nem harap.
Bodza elmosolyodott, és lassan kilépett teljesen. A kosarat Mák vitte az egyik oldalán, Bodza a másikon fogta. Így együtt indultak el a tisztás felé.
Ahogy haladtak, Bodza észrevette, hogy a madarak vidáman csicseregnek, a pillangók táncolnak a levegőben, és a szél csak játékosan borzolja a füvet. A félelme minden lépéssel kisebb lett, mint egy összeszáradó pocsolya.
Amikor elrejtették az utolsó tojást is egy orgonabokor alá, Bodza büszkén kihúzta magát.
– Sikerült – suttogta hitetlenkedve.
– Sikerült bizony – nevetett Mák. – És tudod, ki volt a legbátrabb a réten?
Bodza körbenézett, de senkit sem látott.
– Ki?
– Te – felelte Mák, és barátságosan oldalba bökte.
Bodza szíve most már nem a félelemtől dobogott gyorsan, hanem az örömtől. Rájött, hogy a világ nem lett kisebb, ő lett nagyobb belül. És attól a naptól kezdve, valahányszor új kihívás elé került, eszébe jutott: a bátorság egy apró lépéssel kezdődik.
Így lett a félénk nyuszi a rét egyik legvidámabb tojásvivője, és soha többé nem felejtette el, hogy a legnehezebb úton sem kell egyedül végigmenni.
