A falon függő naptár egész évben csendben figyelte a szobát. Látta a reggelek fényét, az esti lámpa meleg sárgaságát, hallotta a nevetéseket és a sóhajokat. December utolsó napján azonban valami megmozdult benne. A legalsó lap, a vékony, kissé meggyűrődött papír remegni kezdett.
Nem akart eltűnni.
– Ha holnap letépnek, elfelejtenek – suttogta a lap, és a sarkai halkan zizegtek a félelemtől. – Az egész év eltűnik velem együtt. A nevetések, a könnyek, minden.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett egy kislány. Mezítláb lépkedett, pizsamája ujján csillagok aludtak. Megállt a naptár előtt, és észrevette, hogy az utolsó lap mintha élne.
– Te beszélsz? – kérdezte halkan.
– Igen – felelte a lap. – Félek. Holnap új év jön, és engem elfelejtenek.
A kislány közelebb hajolt, ujjával óvatosan megsimította a papírt.
– Nem lehet elfelejteni azt, ami már megtörtént – mondta. – Anyukám mindig azt mondja, hogy az idő nem kuka, hanem polc. Mindent eltesz.
– De senki sem néz vissza rám – zokogta a lap. – Csak az újat várják.
A kislány elgondolkodott, majd leült az ágy szélére.
– Én visszanézek – mondta. – Te voltál az az év, amikor megtanultam biciklizni. Amikor eltört a bögrém, és sírtam, de aztán nevettünk. Amikor a nagypapa mesélt. Ezek benned vannak.
A lap megnyugodott egy kicsit, a remegése alábbhagyott.
– És mi lesz a következő évvel? – kérdezte félénken. – Ő is fél majd?
– Talán – mosolygott a kislány. – De minden évnek megvan a maga dolga. Te már megtetted a tiedet. Most átadhatod a helyed.
Másnap reggel a kislány óvatosan letépte az utolsó lapot, de nem dobta el. Egy dobozba tette, tele emlékekkel. A falon friss naptár lógott, tiszta lapokkal, tele ígérettel.
Az utolsó lap pedig már nem félt. Tudta, hogy nem tűnt el, csak helyet csinált annak, ami jön.
