Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény ember, s annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye.
Meghallja ennek a hírét a szegény ember, s mondja a fiainak:
– Na, fiaim, próbáljatok szerencsét, hátha megsegít az Isten.
Az idősebb meg a középső fiú azt mondták, hogy ők már csak itthon maradnak, túrják a földet, hanem a legkisebb fiú kétszer sem mondatta magának, indult a király városába.
Hát, amikor megérkezik a király udvarába, tele van az udvar királyúrfiakkal, hercegekkel, grófokkal, bárókkal, minden rendű és rangú legényekkel. Volt ott hosszú süveges tót is, de még cigánylegény is.
Mondottak azok mindent, egyik nagyobbat a másiknál. De mondhattak akármit, a király mindent elhitt. Mikor aztán nagy szégyenkezve mind eltakarodtak, s kitisztult az udvar, fölment a szegény legény a királyhoz, köszöntötte illendőképpen.
– Adjon isten, jó napot, felséges királyom!
– Adjon isten, fiam, hát mi járatban vagy?
– Én bizony, felséges királyom, szeretném feleségül venni a királykisasszonyt.
– Elhiszem, fiam, de aztán miből tartanád el?
– Hát van egy kicsi földünk.
– Elhiszem, fiam.
– De van ám két ökrünk is, meg egy tehenünk.
– Elhiszem, fiam, hogyne hinném.
– Hm, de a minapában akkorára nőtt az udvarunkban a trágyadomb, mint egy torony.
– Én azt is elhiszem, fiam, hogyne hinném.
– Azt a nagy trágyadombot a két bátyámmal mind kihordottuk egy talyigán, három nap alatt.
– Hiszem, fiam, hiszem.
– Az ám, csakhogy nem a mi földünkre hordottuk, hanem a szomszéd földjére.
– Hiszem, fiam, hiszem.
– Mikor ezt észrevettem, hazamegyek, s mondom az apámnak, hogy mi történt.
– Hiszem, fiam, hiszem.
– Kimentünk négyen, megfogtuk a földnek a négy sarkát, felemeltük, s a trágyát szépen a mi földünkre borítottuk.
– Én elhiszem fiam, ha nem is mondod.
– Azután bevetettük a földünket búzával.
– Hiszem, fiam, hiszem.
– De aztán nőtt ebből a búzából olyan sűrű rengeteg erdő, hogy olyat még felséged sem látott. Termett ott annyi makk is, mint égen a csillag.
– Hiszem, fiam, hiszem.
– Mondja az apám: „Én bizony nem vágom ki ezt az erdőt, hanem veszek egy csorda disznót, s a makkot megetetem.”
– Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.
– Az ám, de a disznócsorda mellé pásztor is kellett.
– Hiszem, fiam, hiszem.
– Mit gondol, felséges királyom, kit fogadott fel az apám? Felségednek éppen az öregapját.
– Hazudsz, te akasztófáravaló! – kiáltott nagy haraggal a király.
De már most hiába, elszólta magát. Egyszeriben papot hívatott, a leányát összeadatta a szegény legénnyel, neki adta fele királyságát, s megígérte, hogy holta után övé lesz az egész.
Csaptak aztán nagy lakodalmat, folyt a bor Hencidától Boncidáig. Mindenki kapott valamit, aki odakerült. Én is egy csontot kaptam, azzal elszaladtam. Itt a vége, fuss el véle.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet)
