Reggel óta izgatott zsizsegés töltötte be az erdőt. A fák lombjai között mókusok ugrándoztak ágról ágra, egyesek zászlókat tűztek ki, mások makkos kosarakat pakoltak, megint mások mókusfüttyel vezényelték a készülődő csapatokat. Ma volt a nagy nap, amit minden nyáron annyira vártak: az Erdőszéli Nyári Mókusolimpia!
Az öreg tölgyfa tövében állt a zsűriszék, ahol már helyet foglalt Bodorka néni, a legidősebb mókusasszony, és mellette üldögélt Szilvácska, a tavalyi bajnok, valamint Tüsi, a sün, aki ugyan nem versenyzett, de mindig igazságosan bírált. A levegőben finom fenyőgyantaszag és izgalom keveredett.
– Kezdjük is meg a nyitóugrást! – kiáltotta el magát a hangosbemondó szerepét játszó Kacsaláb, a szarka, aki örökösen mindenki dolgába beleütötte a csőrét, de most legalább hasznos volt.
Az első versenyszám a „Tölgyfáról céldobás” volt. A versenyzőknek magasból kellett makkot hajítaniuk egy odú előtt álló mogyorós kosárba. Makkos Marci, a kis vörös bundás mókus fiúcska, nagy levegőt vett, és összpontosítva hajította el a makkot. Az ív tökéletes volt, és a makk csilingelve pattant a kosár aljára.
– Remek dobás! – rikkantotta Kacsaláb. – Ez eddig a nap csúcsteljesítménye!
Ezután következett a „Gallymászás hátrafelé”, amit mindenki különösen nehéznek tartott. Pindurka, a legkisebb mókuslány, csupán egy pöttöm farkincás szőrgombóc, bátran vállalta. A többiek előre másztak gyakorlásképp, ő viszont megfordult, és a kis lábacskáival hátrálni kezdett. Egyensúlyozott, csúszott, megingott – aztán valahogy mégis felért. Mikor leért, vastaps fogadta.
– Micsoda bátorság! Egy igazi olimpikon vagy! – dicsérte Bodorka néni.
A „Levélsikló verseny” különösen népszerű volt. Ebben egy széles diólevélre kellett ráülni, és a domboldalon lefelé csúszni, amíg csak a lendület engedi. A mókusok hangosan nevetve, széllel versenyezve siklottak lefelé, volt, aki még trükköt is mutatott: ugrást, pörgést, sőt, egy hátraszaltót is.
– Ez már igazi légi akrobatika! – kurjantotta Tüsi, aki a pontokat egy tobozkupaccal jelezte.
Közben a nézők is jól szórakoztak. A vaddisznócsalád zöld almákat rágcsált, a nyuszik tapsikoltak minden szép ugrásnál, sőt még a komoly tekintetű bagoly is odébb csúszott az ágon, hogy jobban lásson.
A záróesemény a „Nagy Makkszlalom” volt. Egy kacskaringós pályán kellett végiggurítani egy makkot az orrukkal úgy, hogy közben nem esett le a kijelölt útról. A döntőbe Marci és Pindurka jutott be. Szorosan egymás nyomában haladtak, egyikük sem hibázott. A célba végül egyszerre gurították be a makkot – döntetlen!
– Hát ilyen még nem volt! – szólt Bodorka néni meghatottan. – Két bajnokunk is van!
A mókusok tapsviharral ünnepelték őket, és megosztották a győztesnek járó diókoronát: Marci fejére került a jobb fele, Pindurkára a bal.
Ahogy leszállt az este, a fák alatt mécsesek gyulladtak, és elkezdődött a nagy lakoma. Volt ott mogyoróropogós, fenyőmagkenyér, bodzaital, és a végén a kedvencük: gyantásméz szelet szederöntettel.
A mókusok fáradtan, de boldogan huppantak vissza odúikba. Még sokáig beszéltek arról, ki mit látott, mit próbál ki jövőre, és mennyire jó, hogy egy erdőben élnek, ahol nyaranta az olimpia nem a győzelemről, hanem az örömről, a nevetésről és a barátságról szól.
