Egy különösen csillagfényes télen, amikor a Hókupac-hegy csúcsa is gyöngyörű mázba burkolózott, és a Jégcsillám-fenyves minden tűlevele apró kristályként csilingelt a szélben, a Mikulás odabenn üldögélt a műhelyében. A kandalló halk ropogással ontotta a meleget, a manók szorgosan csomagolták az ajándékokat, és mindenhol fahéj és csokoládé illata szállt. A Mikulás azonban nem volt most nyugodt. A gyerekek egyre többek, és minden évben újabb utcák, újabb városok nőnek ki a földből! Ideje volt valami különlegeset alkotni.
– Hópihe, hozz nekem még egy bögrét abból a mályvacukros kakaóból! – szólt kedvesen az egyik apró manónak, majd elővett egy hatalmas hófehér papírlapot. A papír olyan fényes volt, hogy még a sarki fény is megirigyelhette volna. Az asztalra terítette, tintát kevert csillagporból és rénszarvas-könnyből, majd lassan, ünnepélyes mozdulatokkal rajzolni kezdett.
Napokig dolgozott rajta, úgy festette fel a hegyeket és völgyeket, a tengereket és falvakat, mintha maga a Föld szíve került volna papírra. Minden házikót pontosan megjelölt, sőt, minden gyermeknek saját kis fényes pontot is hagyott a térképen. Amikor végül letette a tollat, fáradtan, de elégedetten nézett végig munkáján.
Épp éjfél volt december elsején, amikor a nagy térkép remegni kezdett. Először apró pislákolással, aztán egyre erősebben világítottak a pontok rajta. A Mikulás kíváncsian hajolt fölé. A papír zizegve hullámzott, mint a tó vize, ha belelehel a szél. Aztán – csoda történt!
A térkép életre kelt.
A fénylő pontok – kis lángocskák, tűnt fel – egyre ritmusosabban pulzáltak, mintha minden gyermek szíve egyszerre dobbant volna, de mind-mind másféleképpen. Az egyik pöttömös lány szíve rózsaszín árnyalatban lüktetett, a szeretet és álmodozás hangján. Egy fiú fénye mélyzölden izzott, benne kalandvágy és kíváncsiság keveredett. Egy testvérpár pontjai egészen összefonódtak, és hullámszerű fényjátékban táncoltak, egymással összhangban. A Mikulás szeme megtelt könnyel. Eddig is tudta, hogy a gyerekek különlegesek, de most látta is, hogy minden kicsi lélek másként várja az ünnepet.
A térkép nem csupán ábrázolt – mesélt. Elmesélte, hol él egy kisfiú, aki nagymamájával együtt álmodja meg a karácsonyt, és egy kislányról is szólt, aki olyan csillogó reménnyel várja az ünnepet, hogy szíve fénye még az Északi-sarkot is bevilágította egy pillanatra. Az apró fénypontok olykor egymás felé sodródtak, barátságokat jelezve, máskor távolodtak, mert volt, aki új városba költözött, s még szokatlan neki a tél.
A Mikulás és manói attól kezdve minden este a nagy térképnél gyűltek össze. Együtt figyelték, hogyan változik a világ, ahogy közeledik a december hatodika. Egyes fények megerősödtek, mások gyengébben pislákoltak – ám a Mikulás mindig tudta, mit jelent mindez.
– Egy kisfiú most először ünnepel édesapa nélkül – suttogta szomorúan egy este. – Küldjünk neki egy különösen meleg csomagot.
Vagy:
– Nézd csak, Lilikének már három barátnője is van az új oviban. A térképe úgy ragyog, mint a gyémántok…
A nagy térkép azt is megmutatta, ha valaki már nem hitt a Mikulásban – a pontja ilyenkor lassabbá vált, vagy épp tompa fényt árasztott. A Mikulás ilyenkor sem szomorkodott. Csak annyit mondott:
– Nem baj. Talán jövőre újra előtör a csillogás.
A Mikulás térképe ettől kezdve nemcsak egy ajándékosztást segítő eszköz lett, hanem egy élő mesekönyv is – lap nélkül, szavak nélkül, csak fényekkel és szívverésekkel. Mert minden gyermek szíve másként világít, másként dobban, s egyik sem kevesebb a másiknál. És aki elég figyelmes, az talán december elsején éjfélkor egy halk, puhán zizegő hangot is meghallhat a szélben – mintha egy hatalmas térkép suttogna: „Látlak. Tudom, mire vágysz. Már úton vagyok…”
