A fenyőerdő fölött még csak pislákoltak a csillagok, amikor Mikulás odabenn, vastag takarója alatt megmozdult. Egy halk ciccenés jelezte, hogy a jeges szél odakint végigsimított a kunyhó ablakán, mintha csak az ünnepek hírét hozta volna. Mikulás lassan kinyitotta a szemét, megdörzsölte hosszú, fehér szakállát, és mosolyogva sóhajtott egyet.
– Kezdődik, drága hajnal – mormolta, és felült az ágyában. – Érzem a levegőben… Itt az idő.
Felkapta piros köntösét, és megcsillant a szemüvegen a hajnali csillagfény. Még a manók is aludtak, de Mikulás már tudta, nemsokára mindenki talpon lesz, serényen, vidáman, nevetve. Elindult a hosszú, nyikorgó deszkákon át a műhelyek felé, ahol az asztalokon szétszórva álltak a félig kész játékok, a selyempapírok, aranymasnik, kis csengők és tarka festékesüvegek.
Az ajtó alól bekúszott az első fénycsík – s ahogy benyitott, már ott topogott az első manó, Böngyi, a sapkáját forgatta, és tágra nyílt szemekkel nézett föl Mikulásra.
– Jó reggelt, uram! Már fakad a hajnal, éreztem én is. Eljött a készülődés ideje?
– Elbizony, Böngyi, ma van az a nap, amikor minden egyes szikra a csizmákban és minden gyöngyszem a bábu ruháján többet jelent, mint valaha! – nevetett Mikulás, és meglapogatta a kis manó vállát.
Ahogy telt az idő, az erdő ébredezni kezdett, ahogy a kis kunyhók ablakaiból egyre több meleg fény törte át a hajnali derengést. A manók szépen sorban érkeztek: Cirogó a csilingelőkért, Firkó a festékpalettájával, Zuzu a cukorpálcás zsákocskákért, és még sokan mások. A műhely hamarosan zsongni kezdett, mint egy kis méhkas.
– Ide a pöttyös csigabiga bábut! – kiáltott Firkó.
– Megvan a maciláb? Valakinek hiányzik! – rikkantotta Zuzu.
– Ragasztóm? Valaki evett a mézesből?! – csóválta fejét egy másik kis manó, miközben a többiek nevetve táncoltak körülötte.
Mikulás végigsétált a műhelyen. Odakint már halványkékbe fordult az ég, a fenyves megcsillogott a zúzmarától, s a kunyhók tetejéről halkan leperegtek az éjszaka gyűjtött jégkristályok. A műhely belsejében melegség és derű áradt minden apró zugból. Mikulás megállt egy pillanatra, orrát az édes fahéj-, viasz- és fenyőillat keveréke csiklandozta.
– Milyen csodálatos dolog ez – súgta halkan maga elé –, hogy minden egyes kéz egyszerre dolgozik valami nagyobbért. Hogy a játékokból szeretet lesz, a szalagból mosoly, s a csomagolásból remény.
Ebben a pillanatban Vicuska, a legfiatalabb manó, odaszaladt hozzá egy apró csengővel, amelynek kagyló alakja aranylóan fénylett.
– Ezt én készítettem ma hajnalban! – mondta büszkén. – Szerinted jó lesz egy kisgyerek cipőjébe?
Mikulás felemelte, megforgatta ujjai közt a csengettyűt, s az halk, meleg hangon pendült meg.
– Ennél szebb hívóhangja nem is lehetne az örömnek – felelte meghatottan. – Büszke lehetsz, Vicuska, igazi ünnepi darab lett.
Ahogy telt a nap, úgy teltek meg szekerek, zsákok és dobozok. A hó puhán hullni kezdett, betakarta a világot, de bent a manók és Mikulás szíve melegséggel lüktetett.
Amikor pedig a nap alábukott, és az ég újra csillagokkal telt meg, a műhely csendesedni kezdett. A munka elvégeztetett. Mikulás kilépett a verandára, és végignézett a kis falu hóval borított lejtőjén, ahol manók kézen fogva énekeltek, vagy fáradtan, de boldogan még egy utolsó gömböt tettek fel az ablakba.
– A legszebb ajándék – gondolta Mikulás –, nem a játék, nem is a csoki… hanem ez a pillanat. A közös mosoly, a nevetés, a segítő szándék.
És úgy állt ott, mozdulatlanul, csizmája alatt ropogó hóval, míg a csillagos hajnal végleg nappallá nem tisztult. A szíve tele volt, akár a zsák hátán, mert tudta: a boldogság ebből születik. Ebből a munkából, amit nemcsak kézzel, hanem szívvel is végeznek.
