A hópihék halkan, puhán szállingóztak alá az égből, mint apró csillagok tánca a sötétkék vásznon. A sarkvidéken néma csend honolt, csak a rénszarvasok prüszkölése és a manók mocorgása törte meg olykor a fehérségbe burkolózó éjszaka nyugalmát. A Mikulás műhelyében sürgés és forgás uralkodott, hiszen már csak három nap volt hátra december hatodikáig.
A manók, hímzett sapkában és csilingelő papucsban, szorgalmasan csomagolták a játékokat. Az aranyszálakkal övezett listákat már rég kipipálták, és Lili, a legfiatalabb manó, épp egy fahéjillatú karamellás nyalókát kötött selyempapírba, amikor reszketve futott be Hamu, a régi száncsengők őre.
– Eltűnt! A főcsengő eltűnt! – kiáltotta elhaló hangon.
Mindenki megdermedt. A száncsengő – a Mikulás régi aranycsengője – nélkül nem volt út. Az éjféli ég alatt csak akkor kelhetett útra a szán, ha a hangja megcsendült. Ez volt az égi kulcs, mellyel kinyíltak az utazás kapui.
– Hol láttad utoljára? – kérdezte komoran az Öregfő, a manók vezetője.
– A tornácon… tisztítottam, mikor a hóvihar lecsapott. A szél felkapta, s valahol a fenyves felé sodorhatta – felelte Hamu elkeseredetten.
Nem volt idő késlekedni. A manók apró lábaik ellenére is gyorsan döntöttek: elindulnak megkeresni. De a sötétben, a sűrű hóeséssel nehezített fenyőerdőben csak egyvalakinek volt esélye rátalálni a csengőre – egy kíváncsi, bátor gyereknek, akinek a szíve még tiszta, s képzelőereje elég ahhoz, hogy lásson, amit más nem.
Nem messze onnan, egy sarkvidéki kutatóállomáson, élt egy kisfiú, Zsombi. Barna szeme mindig érdeklődéssel csillogott, és gyakorta álmodozott arról, milyen lehet a Mikulás műhelye. Amikor a hóvihar elcsendesedett, halk kopogás hallatszott az ablakán. Egy apró manó állt odakint, fagyott bajuszához fagyva a dér.
– Zsombi – szólt halkan –, segítségre van szükségünk. A Mikulás csengője eltűnt.
A fiú nem habozott. Felvette a meleg csizmáját, belebújt a kabátjába, s követte a manót a fenyőerdőbe. Minden fa alatt újabb nyomokat kerestek: madártollakat, tobozkopogtatásokat, a hóba süppedt szánkarcolásokat… Ám a csengő sehol sem volt.
Aztán Zsombi hirtelen megtorpant. A szélirányt figyelte. Megkérdezte:
– A csengőt milyen irányba fújhatta el a vihar?
A manó felnézett az égre, eltrafált egy csillagot tekintetével, majd biccentett.
– Erre. De miért érdekes?
Zsombi elmosolyodott.
– Mert a szél csak akkor sodor tárgyakat egyenesen, ha nincs akadálya. De ha van egy domb, vagy sűrű bozót… akkor a szél megkerüli, a tárgyak pedig megakadnak benne.
Így haladtak tovább, amíg egy apró, mélyedéshez nem értek, ahol egy mohaszőnyeg szélén csillogott valami – az aranycsengő! Zsombi lehajolt, s mikor ujjai megérintették a hideg fémet, halk hang csendült fel belőle, mintha a csillagok kuncognának az égen.
A manók örömtáncot jártak. Mire visszaértek a Mikulás műhelyébe, a szán már készen állt. Mikor a csengőt felakasztották a kormányhámra, egyetlen kondulással megtelt a levegő melegséggel és varázslattal. Megnyílt az égbolt, és a szán suhanva emelkedett fel.
Zsombi mosolyogva integetett a magasba, ahonnan a Mikulás visszaintegetett, s a csengő csengettyűje halkan csengett egész éjszaka, mint a hála és a bátorság hangja.
És azóta, ha hóvihar kerekedik, s a fenyves susog, talán egy csengőhöz hasonló hang is felcsendül benne – emlékeztetve mindenkit, hogy néha a legkisebbek mentik meg a legnagyobb csodát.
