Volt egyszer egy völgybe simuló falu, ahol a házak kéményei mindig egy kicsit oldalra hajoltak, mintha figyelnék egymást, és ahol az emberek úgy köszöntek reggelente, mintha mindenkinek különleges napja lenne. A falu neve Szívdobbanás volt, mert aki ott járt, gyakran érezte, hogy valami láthatatlan, jóleső ritmus kíséri lépteit.
Egy tavaszi napon a főtéren összegyűltek a falubeliek. A cseresznyefák már fehérbe öltöztek, és a levegőben friss kenyér illata keveredett a föld melegével. A bíró, egy ősz hajú, derűs szemű ember, megkocogtatta a harangot.
– Halljátok-e, jó emberek! – szólt. – Idén nem futóversenyt tartunk, nem súlyt emelünk, és nem is éneklünk hangosabban a szomszédnál. Idén a Meleg Szív Versenye következik.
Suttogás futott végig a téren.
– Mit kell csinálni? – kérdezte a pék, miközben lisztes kezét törölgette.
– Egyszerű – mosolygott a bíró. – Egy hétig mindenki arra törekszik, hogy minél több mosolyt csaljon elő. Nem számít, hogyan, csak tiszta szívből. A végén nem az nyer, aki a legerősebb, hanem aki a legtöbb örömet adta.
A verseny híre gyorsan szétterjedt. Volt, aki azonnal tervezni kezdett, volt, aki csak vállat vont. Élt a faluban egy lány, Lili, aki csendes volt, mint az esti harmat. Nem volt különösen ügyes semmiben, de volt egy szokása: mindig megállt meghallgatni másokat.
Az első napon a kovács műhelyében nagy csörömpölés támadt, mert a kovács kalapácsa eltört.
– Ma már semmi sem sikerül – morgott.
Lili belépett, és szó nélkül hozott egy pohár friss vizet.
– Tudod – mondta halkan –, a vas is elfárad néha. Ahogy mi is.
A kovács felnevetett, s a nevetése olyan volt, mint egy megkönnyebbült csengés. Aznap este már dúdolva zárta be a műhelyt.
A második napon az öreg Ilka néni a padon ült, és a cipőjét bámulta.
– Elszakadt a fűzőm – sóhajtotta. – Nem tudok a piacra menni.
Lili leült mellé, és addig babrált, míg új csomót nem kötött.
– Nézd csak – mondta. – Erősebb, mint volt.
– Te meg még annál is – nevetett Ilka néni, és olyan mosollyal indult el, amit a galambok is észrevettek.
Mások is próbálkoztak. A molnár vicceket mesélt, a tanító rajzolt a porba, a pék ingyen zsemlét adott. A mosolyok szaporodtak, de volt, aki túlságosan igyekezett.
– Nézzétek, milyen ügyes vagyok! – kiáltotta a gazdag Márton, miközben ajándékokat osztogatott. – Ugye, mosolyogtok?
Az emberek mosolyogtak, de valahogy hamar elillant a derű.
A hét végén újra összegyűltek a téren. A bíró egy nagy üveggömböt hozott magával, benne apró papírokkal.
– Mindenki leírhatta, mikor és ki mosolyogtatta meg igazán – mondta. – Most megszámoljuk.
Ahogy olvasta a neveket, egyre gyakrabban hangzott el Lilié. Ő pedig csak állt, és a cipője orrát nézte.
– Lili – szólította meg a bíró –, lépj elő.
– Én nem csináltam semmi különöset – tiltakozott.
– Pont ezért – felelte a bíró. – A meleg szív nem harsány. Meghallgat, segít, jelen van.
A falubeliek tapsoltak, de nem hangosan, inkább úgy, ahogy a szív tapsol belül. Lili nyakába egy egyszerű, fából faragott medált akasztottak, rajta egy apró mosollyal.
– Ez a győzelem nem az enyém – mondta Lili. – Hanem mindannyiunké, amikor figyelünk egymásra.
Attól a naptól kezdve Szívdobbanásban nemcsak egy hétig tartott a verseny. A mosolyok maradtak, a meleg szívek pedig újra és újra összetalálkoztak, mintha mindig is tudták volna az utat egymáshoz.
