Az erdő szélén, ahol a fenyők csúcsai mindig az eget bökdösték, egy medvebocs üldögélt egy kidőlt fatörzsön. Mancsában egy különös tárgyat forgatott: egy régi, karcos zsebórát, amelyet a patakparton talált. Az óra ketyegése olyan volt számára, mint egy apró szívverés, és a bocs minden egyes hangnál összerezzent.
– Ketyeg, ketyeg… de hová megy az idő? – morogta magában, és közelebb hajolt, mintha az üveg mögött megbúvó mutatók válaszolhatnának.
A tél közeledett. A levegő hideg lett, a föld megkeményedett, és a nagy medvék már készülődtek a hosszú alvásra. A bocs azonban nem értette ezt az egészet. Hogyan lehet, hogy egy egész tél eltűnik, mintha csak egyetlen pillanat lenne?
– Anya – kérdezte egy este, amikor a barlangban kuporogtak –, ha elalszunk, hová tűnik az idő?
Az anyamedve elmosolyodott, és óvatosan a bocs fejére tette a mancsát.
– Az idő nem tűnik el – mondta halkan. – Csak másképp viselkedik, amikor alszunk.
A bocs nem volt elégedett a válasszal. A zsebórát maga mellé tette, és elhatározta, hogy figyelni fogja egész télen. Amikor elnyomta az álom, az óra ketyegése lassan beleolvadt a szívverésébe.
Az első álomban a bocs egy hatalmas réten találta magát. A fű zöldellt, majd sárgult, majd eltűnt a hó alatt, mindezt egyetlen mély lélegzetvétel alatt. A nap felkelt és lenyugodott, újra és újra, mintha játszana vele. A bocs futott, nőtt, majd újra kicsi lett, és közben hallotta az óra hangját, hol gyorsan, hol alig észrevehetően.
– Állj meg! – kiáltotta az időnek. – Várj meg!
De az idő csak mosolygott, és tovább lépdelt.
A második álomban egy barlangban ült, ahol a falakon képek jelentek meg: hóesés, fagyott ágak, majd olvadó jég és csöpögő víz. Minden kép között az óra egyet ketyegött, mintha azt mondaná: ez is idő, az is idő.
– Tehát nem alszom át mindent – suttogta a bocs. – Csak álmodom közben.
A harmadik álomban találkozott egy öreg bagollyal, aki az óra tetején ült.
– Az idő olyan, mint az álom – huhogta a bagoly. – Ha figyeled, lassú. Ha elengeded, elsuhan.
Amikor a bocs felébredt, a barlang bejáratán meleg fény szűrődött be. A hó eltűnt, a levegő tavaszillatú volt. A zsebóra ott feküdt mellette, csendben, mintha pihent volna.
A bocs kiment a szabadba, és mélyet szippantott a friss levegőből. Már nem tűnt olyan különösnek, hogy a tél elmúlt.
– Most már értem – mondta mosolyogva. – Az idő akkor is halad, amikor álmodom, csak én másképp találkozom vele.
Az órát óvatosan a patak mellé tette, hadd ketyegjen tovább a világnak, ő pedig futni kezdett az erdőben, mert tudta, hogy minden pillanatnak megvan a maga ideje: az ébrenlétnek, az álomnak, és a csodálkozásnak is.
