Peti izgatottan feküdt az ágyában, de nem tudott elaludni. Aznap egész nap március 15-éről tanult az iskolában, és a tanító néni olyan szépen mesélt a forradalomról, hogy a fiú lelke szinte a múltba repült.
A nagypapa is mesélt neki a Pilvax kávéházról, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről, Petőfi Sándorról és a huszárokról. De ahogy behunyta a szemét, valami különös történt…
A szobája hirtelen megváltozott. A falak elhalványultak, és Peti egy macskaköves utcán találta magát. A szél papírlapokat sodort a levegőben – az egyik a 12 pont volt!
A távolban egy férfi állt egy hordón, és szenvedélyesen szavalta:
„Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha!”
Peti szíve hevesebben vert. Petőfi Sándor volt az!
A tömeg együtt mondta vele a verset, zászlókat lengettek, és a harangok ünnepélyesen kongtak a városban. Hirtelen a Nemzeti Múzeumhoz érkezett, ahol ezrek gyűltek össze, hogy együtt követeljék a szabadságot.
Ekkor lovak patái dübörögtek, és egy csapat huszár vágtatott el mellette. Egy fiatal huszár megállt Peti előtt, és leszólt neki:
– Fogd ezt a kokárdát, kis barátom! Viseld büszkén!
Peti remegő kézzel átvette a piros-fehér-zöld kokárdát, és amikor a mellére tűzte, különös érzés járta át. Mintha az egész forradalom lelkesedése és ereje ott lüktetett volna benne.
Hirtelen egy harangszó csendült fel, és Peti szobájában találta magát. A kezében még mindig ott volt a kokárda, a szíve pedig tele volt a forradalom lángjával.
Másnap az iskolai ünnepségen a legbüszkébben szavalta el a Nemzeti dalt. Már tudta, hogy a forradalom nemcsak a történelemkönyvekben él – hanem mindannyiunk szívében is.
A történelem nemcsak a múltban létezik. Ha figyelünk, meghallhatjuk a forradalom hangjait a saját szívünkben is.
