A Mikulás műhelye messze északon bújik meg a havas fenyvesek közepén, ahol a szél örök éneket dúdol, és az ég sosem felejti el megszórni csillogó hópelyhekkel a világot. A műhely belülről épp olyan varázslatos, mint ahogy azt minden régi mesekönyv ígéri: faoszlopok díszítik, mennyezetéről üvegcsillagok lógnak, mindegyik más-más színben világít, s a polcokon játékok sorakoznak katonás rendben – kisvonatok, babák, fakardok, sípok, dobok, s milliónyi olyan apróság, amikbe a manók szeretettel fújtak lelket.
Az egyik ilyen manó, kis Csiling, különösen eleven természetű volt. Alacsony is volt, még manómértékkel is, de annál fürgébb és kíváncsibb. Mindig ott sündörgött, ahol a legnagyobb volt a sürgés-forgás, ujjával megkoppintotta a száradó gyurmafigurákat, addig forgatta a csomagolószalag-orsót, míg az el nem gurult, és a Mestermanó minden alkalommal megcsóválta a fejét:
– Csiling, egyszer még bajt csinálsz a kíváncsiságoddal!
Egy napon, amikor a műhely épp csendesedni látszott, a manók ki-ki ment teát szürcsölni vagy forró mogyorópogácsát majszolni, Csiling egyedül maradt a Nagyvezérlőben. Ez volt az a terem, ahol a karácsonyi ajándékgépezet fő irányító panelje állt: réges-régi tölgyfából faragott pult, amelyen csillámló rézkarikák és színes gombok sorakoztak.
Volt ott azonban egyetlen gomb is, pont a pult közepén. Semmi felirat, semmi jelzés nem utalt a rendeltetésére, csak egyetlen apró domborulat emelte ki a pult síkjából, és egy halványkék fény derengett körülötte. A manók sosem nyúltak hozzá. Úgy hívták: a titkos gomb.
– Talán egy régi dísz? – motyogta Csiling, és ujjai önálló életre kelve közelítettek. – Vagy talán valami soha be nem fejezett találmány?
Körülnézett. Sehol senki. A hó odakint hangtalanul zizzent az ablakpárkányon. Egy nagy levegő után Csiling megnyomta a gombot.
Katt.
Először nem történt semmi. Aztán a pult mögött remegni kezdett a padló, fogaskerekek nyikordultak mélyen a falak mögött, és egy kerek ablak nyílt fel a mennyezeten, akárcsak egy távcső lencséje. A levegő vibrálni kezdett, és a semmiből képek kelték életre szemük előtt: egy kisfiú, ahogy odatartja a kabátját egy hajléktalan bácsinak; egy kislány, amint óvatosan átkísér egy vak nénit a zebrán; egy idős ember, aki süteményt süt a szomszéd kisgyereknek, mikor tudja, hogy annak édesanyja kórházban van.
– Mi ez? – suttogta Csiling, és csak állt, mozdulatlanul. A szemei csillogtak, mint a hó alatti jégcsillagok.
Egy halk zörej jelezte, hogy valaki belépett a Nagyvezérlőbe. A Mikulás állt az ajtóban, hosszú, vörös köpenyében, hóborította csizmával, de arcán nem harag ült, csak mély mosoly.
– Megnyomtad, igaz?
Csiling ijedten bólintott.
– Azt hittem, nem szabad.
– Nem is. De talán most volt itt az ideje – mondta a Mikulás, és a képekre nézett együtt Csilinggel.
– Ez itt – magyarázta halkan – a Jóság Figyelő. Egy régi elfeledett találmány, amit még az első műhelyek egyikében építettünk. Meg akartuk mutatni, hogy az emberekben mindig ott él a jóság, bármilyen idők is járnak. De később… úgy döntöttünk, nincs szükségünk rá, mert az igazi jóság nem mutogatásra való – hanem arra, hogy csendesen történjen.
– De ez… csodás! – lehelte Csiling.
– Az is. És te most újra működésbe hoztad. Talán azért, hogy emlékeztessen minket: noha a világ néha zajos és zord, a jócselekedetek láthatatlan szárnyakon kelnek útra – s te, kis manó, most megláttad ezeket a szárnyakat.
A kis képek lassan elhalványultak, de Csiling fejében örökre ott maradtak. Soha többé nem tekintett ugyanúgy az emberek kívánságlistáira vagy játéklistáira. Mert immár tudta: a legszebb ajándékok néha egy egyszerű gesztusban rejlenek – egy mosolyban, egy meleg kabátban vagy egy megosztott süteményben.
És bár a titkos gombot senki nem nyomta meg többé, a Jóság Figyelő emléke ott élt minden manó szívében. És amikor Csiling a polcra tett egy új játékautót, mindig úgy érezte, mintha egy kicsit a világ jóságát is belecsempészte volna.
