A havas fenyvesek mélyén, ahol a fák suttogása összekeveredik a szél halkan dúdoló dalával, állt egy apró, mohapadlós műhely. Ebben a műhelyben lakott Fenyőszál Frikó, a játékmanók leggondosabbja és legfürgébbje, aki minden karácsony előtt játékhegyeket készített a gyerekeknek. Apró kezei varrtak, faragtak, ragasztottak, csiszoltak; nem volt olyan játék a világon, amit ne tudott volna elkészíteni. De ehhez szüksége volt egy különleges kesztyűre – egy aranyszálakkal átszőtt, hópihe-puhaságú manókesztyűre, amit a Nagy Télanyó varázsolt neki még sok-sok évvel ezelőtt.
Egyik reggel, mikor Frikó lecsusszant fehérpenész-kérgű ágyáról, valami furcsát vett észre: a kesztyű eltűnt.
– Ó, manófüleim frissek legyetek! – kiáltotta kétségbeesetten. – Hol lehet a kesztyűm? Kesztyű nélkül a hintalovak orra mindig görbe lesz, a babák szeme félreáll, és a kisvonat csak körbe-körbe zakatol mint egy kergült hörcsög!
Frikó mindent átkutatott: megvizsgálta a faháncsból készült fiókokat, bebújt a mákszem-takarós fotel alá, sőt, még a kandalló feletti rénszarvasportrét is megkopogtatta, hátha titkos nyílás rejti a kedvenc kesztyűt. De sehol sem találta.
Aznap délután, a faluszéli iskolából hazafelé menet egy kis csoport gyerek – Zsófi, Bendegúz és a két kicsi iker, Lilla és Lőrinc – különös dolgot vettek észre az erdőszéli ösvényen: apró, csillogó pöttyök vezettek be a fák közé, mintha valaki hintett volna szikrázó hóport a földre.
– Nézzétek csak ezt! – suttogta Zsófi, és óvatosan leguggolt. – Mintha… valami manós lenyomat lenne. Csillog is!
– Lehet, hogy egy manó járt erre? – pislogott Lőrinc az orrahegye fölött.
– Kövessük a nyomokat! – döntött Bendegúz hirtelen, és már el is indult az erdőbe, a többiek meg utána.
A csillámló nyomok kanyarogtak fatönkök között, át egy kis hídon, le egy avarral borított kis völgybe, majd föl egy mohapárnával bélelt dombra. A gyerekek egyszer csak egy hatalmas tobozfa tövében találták magukat, ahol a nyomok egy aprócska hókupacnál tűntek el. A hókupac belsejében valami világított halvány aranyfényben.
– Nézzétek! – suttogta Lilla, és lehajolt.
A hó alatt ott feküdt Frikó manókesztyűje, aranyszálai lágyan ragyogtak, mintha a hold maga szőtte volna belé a fényt.
Abban a pillanatban halk zizegés hallatszott a fa tövéből, s egy apró, mohazöld csuklyás alak bújt elő a bokrok közül. Szemüvege bepárásodott a könnyeitől, de mikor meglátta a kesztyűt Lilla kezében, szemei csillogni kezdtek.
– A mindenit, az én kesztyűm! – kiáltotta, majd gyors mozdulattal a gyerekekhez szökkent. – Mennyi játék vár rám… és mennyi gyermek vár rájuk!
– Frikó vagy, ugye? – kérdezte Zsófi tágra nyílt szemmel. – Te készíted a játékokat!
– A manók nevére mondom, hogy igen! – hajolt meg Frikó mélyen. – És ti most megmentettétek a karácsonyt. Kérek is, adok is: cserébe mindenki egy-egy varázsmagot kap. Ültessétek el otthon, és tavasszal kinő belőle egy játék, amit ti álmodtok meg. De csak azok látják majd, akik igazán hisznek a csodákban.
A gyerekek alig hittek a fülüknek. A kesztyű visszacsúszott Frikó ujjaira, s a kis manó szinte azonnal elillant, fakéreglépcsőkön szedve a lábát, vissza a műhelyébe.
A gyerekek napokig csak erről a kalandról beszéltek. És amikor tavasszal elültették az aranyfényű magokat, mindenki kapott egy különleges játékot: egy zenélő faágat, egy beszélő kockát, egy ugráló könyvespolcot – olyat, amilyet csak egy manó és egy gyerek együtt tud kitalálni.
És azóta, ha hó alá bújik a világ, és csillogó nyomok jelennek meg az ösvényeken, mindenki tudja: Frikó dolgozik.
És a gyerekek szemében újra felragyog a csoda.
