Amikor az első hópelyhek puhán beterítették az udvart, a gyerekek elhatározták, hogy madáretetőt készítenek. A régi diófa alá húzták ki a kis asztalt, előkerült a kalapács, néhány deszka és egy marék szög. A hideg csípte az ujjukat, de a nevetésük gőzfelhőként szállt fel a levegőbe. Mire a nap lebukott a háztetők mögött, az etető ott állt készen, tele napraforgómaggal és morzsával.
Másnap reggel az ablakhoz tapadva lesték, vajon érkezik-e vendég. Nem kellett sokáig várni. Egy pici, kékesszürke cinege pattant az etető peremére, fejét jobbra-balra billentette, majd megszólalt vékony, csilingelő hangon.
– Messziről jöttem, a fagyos erdők felől – csiripelte. – Ott, ahol a fenyők olyan sűrűn állnak, hogy a szél is eltéved köztük. Tudjátok-e, hogy az erdő mélyén a hó alatt még most is alszanak a gombák, és álmukban a tavaszról álmodnak?
A gyerekek tátott szájjal hallgatták, míg a cinege jóllakott, majd egy szárnycsapással tovaszállt.
A következő napon vörösbegy érkezett, mellén izzó folttal, mintha egy darabka napot hordozna. Ő a ködös mezőkről mesélt, ahol a fagyott fűszálakon apró jégcsillagok ülnek.
– Ott minden reggel csendes – mondta lágyan. – Csak a szív dobbanását hallani, meg azt, ahogy a világ várja, hogy újra felébredjen.
Harmadnap egy fekete tollú varjú landolt az etető mellett. Okos szeme megcsillant, és mély hangon kezdett beszélni.
– Városok felett repültem, ahol a házak olyan magasak, mint a hegyek – károgta. – Az emberek lent sietnek, és nem veszik észre, hogy az ég fölöttük ugyanúgy mesél, mint itt, a kertetekben.
Ahogy múltak a napok, érkezett tengelice, zöldes-sárga tollakkal, aki napfényes ligetekről dalolt, és egy fáradt vadliba is megpihent egy délutánra, hosszú útjairól beszélve, tavakról és tengerekről, ahol a víz sosem fagy be teljesen.
A gyerekek minden történetet elraktároztak magukban. Esténként, amikor már sötét volt, egymásnak suttogták tovább a hallott meséket, mintha féltek volna, hogy a szavak elszállnak, ha túl hangosan mondják ki őket.
Amikor végül eljött a tél vége, és az etető egyre ritkábban lett vendégjárta, a gyerekek tudták, hogy nemcsak a madarak kaptak ennivalót. Ők maguk is gazdagabbak lettek: messzi tájak képei költöztek a szívükbe, és megtanulták, hogy egy marék mag és egy kis figyelem elég ahhoz, hogy a világ mesélni kezdjen.
