Lurkó manó mélyen belefúrta kicsi orrát a mohaillatú párnába, miközben a nap már rég bekukucskált a törpefenyő alatt rejtőző házikója ablakán. Odakint madárdal szitált a levegőn, a dér már elolvadt a levelekről, és az erdő csupa ébredő nesz volt, ám Lurkó füle botját sem mozdította.
– Most még öt perc, csak egy kicsi szuszanás – dünnyögte, és lustán a pokróc alá gyűrte lábujjait.
Lurkó manó mindenki másnál jobban szeretett aludni. Ha lehetett, délig szundikált, és még azt is ágyból tervezte, hogyan fogja megkerülni az aznapi teendőket. A többi erdei manó már rég a dolgát sürgölte: Móka manó segített begyújtani a rókák kemencéjét, Pacsirta manó madártojásokra vigyázott, Lurkó pedig… nagyokat ásított.
Ám minden megváltozott azon a késő őszi reggelen, amikor furcsa nesz szűrődött be a nyitott ablaktáblán. Valami aprócska dolog kotorászott odakint, száraz levelek zörögtek, és sipogó hang sikkantott bele a csendbe.
– Erre… valaki… eltévedt… – suttogta a hang, egészen halk volt, mint az avarból felszálló pára.
Lurkó előbb csak a takaró alól nézett ki, afféle illendőségből – hátha nem komoly. De a kis hang újra jött, ezúttal reszketőbben:
– Kérem… valaki… segítsen…
Ekkor Lurkó szíve egyet dobbant – aztán még egyet. Valami meleg érzés járta át, ami egészen belülről indult, ahol még sosem érzett ilyesmit. Félretolta a takarót, mezítlábasan a padlóra lépett, és úgy, ahogy volt – meleg sapkában és nyúzott alvónadrágban – kilépett az ajtón.
A küszöb előtt, egy csiganyomos sétány közepén, egy apró süni kuporgott. Pici volt, mint egy összegömbölyödött gesztenye, és a tüskéi közé tapadt levelek azt mutatták, régóta bolyong már. A szemei tágra nyíltak, amikor meglátta a manót.
– Te vagy… te vagy Lurkó manó? – kérdezte kiszáradt hangon.
– Én bizony – bólintott Lurkó, és meglepte, hogy mennyire felébredt. – Hát te ki vagy?
– Bíborka vagyok. Eltévedtem. Nem találom a családomat. Egy nagy rét volt… meg egy kidőlt fa… és aztán… már semmit nem tudtam.
Lurkó leguggolt, megtapogatta Bíborka hideg pofiját, és elkomolyodott. Soha nem vezetett még senkit az erdőben, sőt, ő maga is alig tudta, mit merre talál. De ez most nem számított.
– Gyere – mondta halkan. – Megkeressük őket.
És ezzel elindultak.
Lurkó magához vett egy szelet zsurlókalácsot és a nagysapkát, Bíborka pedig szorosan a nyomában cammogott. Előbb a vörösbegyeket kérdezték, láttak-e más sünit. Azok csiripelve elvezették őket egy bodzabokorig, ahol egy szarkacsalád emlékezett egy tüskés társaságra a patak partján. Odaérve Lurkó megcsúszott egy kavicson, belepottyant a vízbe, nevetett, és Bíborka is nevetett – ez volt az első hangos kacajuk együtt.
A nap már délbe járhatott, amikor egy lucfenyő árnyékából apró surranások kúsztak elő. Sünök – egy mamáé, két kisebb sünfiú, és egy puha, kissé túltöltött hátizsák. Bíborka felcsipogott, s már szaladt is, hogy nyakába ugorjon a mamájának.
– Lurkó manó! Ő hozott haza! Ő talált meg! – kiabálta boldogan.
Az anyasüni megölelte Lurkót, és azt mondta:
– Te kedves vagy. Igaz barát. Köszönjük.
Lurkó hajlongott, de közben furcsa, csiklandós érzés költözött a hasába, mint amikor meleg szél fúj végig az arcon egy hideg napon. Boldog volt. Szívből, igazán. Valahol mélyen értette meg, mit jelent jónak lenni – nem dicsőségből, nem viszonzásért, csak… úgy, magáért.
Amikor hazaért, újra bebújt az ágyába. De most nem a szundítás miatt. Azért húzta magára a puha takarót, hogy elgondolkodjon. A mohaillatban ott ringott Bíborka hangja, a víz loccsanása, a nevetésük, és az anyasüni szavai.
Másnap reggel Lurkó manó hajnalban kelt, arcát mosott a harmatos pataknál, és egy kosár almával elindult meglátogatni új barátait.
Mert attól a naptól fogva Lurkó már nem csak alvásban lett mester.
Hanem segítésben is.
