Az erdő mélyén azon az őszön különösen lassan járt az idő. A fák nem siettek megválni lombjuktól, mintha mindegyikük még egy utolsó történetet szeretett volna elsuttogni a szélnek. A levegő hűvös volt, de nem barátságtalan; inkább olyan, mint egy régi takaró, amelyet óvatosan húznak az ember vállára.
A tölgyek ágai között arany, vörös és rézszínű levelek kapaszkodtak egymásba. Tudták, hogy hamarosan eljön az idejük, de nem féltek. Minden reggel, amikor a nap áttört a ködön, összesúgtak.
– Ma is itt vagyunk – mondta egy apró, szív alakú levél, amelynek széle már kissé fodros volt.
– Igen – felelte egy mélyvörös juharlevél –, és amíg itt vagyunk, ragyogjunk.
Amikor délutánonként megérkezett a szél, nem viharos robajjal jött, hanem lágy léptekkel, mint aki tudja, hogy búcsúra érkezik. Körbejárta a fákat, megérintette az ágakat, és halkan szólt.
– Készen álltok?
A levelek egymásra néztek, ha levelek tudnak nézni egyáltalán. Egy pillanatig még felidézték a nyarat: a napsütést, a madarak árnyékát, az eső illatát. Aztán elengedték az ágakat.
Elindult a búcsútánc.
Volt, amelyik lassan forgott, mint egy álmos álom, mások vidáman pörögtek, mintha nevetnének. A levegő megtelt suhogással, apró neszekkel, melyek összeolvadtak egy csendes dallammá. A fák nem sírtak utánuk; büszkén nézték, ahogy leveleik szépsége még egyszer betölti az erdőt.
– Nézzétek, milyen szépen mennek – suttogta egy fiatal nyírfa.
– Mert szeretettel engedtük el őket – válaszolta az öreg tölgy.
Amikor a levelek végül földet értek, nem volt bennük szomorúság. Tudták, hogy helyük lesz a puha avarban, ahol megőrzik az erdő melegét a tél számára. Egymáshoz simulva pihentek meg, mintha a tánc utáni csendben még hallgatnák a dallamot.
Az erdő lassan elcsendesedett. Az ágak csupaszon, de könnyebben álltak, a föld pedig színes takarót kapott. És aki arra járt, talán észrevette, hogy az elmúlás nem mindig hideg és fájdalmas. Néha aranyló, forgó, csendesen mosolygó búcsú – olyan, amely megtanítja, hogy elengedni is lehet szépen, ha szeretettel tesszük.
