A domboldalban megbújó kis faluban minden ősszel különös varázs lengte be a levegőt. Amint a levelek bíborszínűre, aranyra és rozsdavörösre váltottak, s a szél a tetőcserepek között suttogni kezdett, a gyerekek már sejtették, közeleg a lámpások éjszakája.
Erre az estére minden apró kéz maga készítette el a saját kis világító társát: régi befőttesüvegek, színes papírok, gyertyák, fonalak keltek új életre, miközben az aprónép kuncogott és csevegett a nagy közös pajtában. Mikor minden lámpás elkészült, sorba álltak velük, mintha egy kis hadsereg lelt volna beléjük fényt és reményt. És akkor történt meg a csoda, ahogy minden évben.
– Kézen kell fognunk egymást – suttogta Lili, a legöregebbek egyike, kinek szemei tükrében már megcsillant néhány régi lámpás emléke.
– Miért? – kérdezte Palkó, kinek a lámpása kicsit ferdére sikerült, de annál jobban világított.
– Mert csak úgy tudják meghallani az énekünket – felelte Lili misztikusan, majd elöl indult, lámpását magasra emelve.
A gyerekek kézen fogták egymást, és ahogy lépdeltek a falu kacskaringós utcáin, puhán iramló fényárnyalat festette be a házfalakat, a sövényeket, de még az öreg kutat is a főtéren. Akkor a lámpások egyszerre zizegni kezdtek, majd finom, halkan szóló hangokat bocsátottak ki magukból – mintha csengettyűk suttogtak volna egy régi, elfeledett dallamot.
– Halljátok? – kérdezte Zsombi riadtan, de kíváncsian.
– Énekelnek! – lelkendezett Bori, s egy kicsit megszorította a mellette haladó Dani kezét.
A fénykörön belül a hangok egy-egy szóvá formálódtak. Nem emberi nyelven szóltak, de mégis értette őket mindenki. Egyszerre érezték a szívükben a hangokat, mint amikor a szél fújja a régi bölcső altatóját.
A zene mesélt: arról, hogyan őrizték évszázadokon át a falu szellemét ezek a lámpások; hogyan világítottak vissza az első telepesek ösvényein; hogyan védték a gyerekeket álmukban, ha valaha is el akarta nyelni őket a sötétség.
A falu e különös éneke nem íródott papírra, és nem rögzítette se fonográf, se rádió. Minden ősszel újra és újra megszületett, csak akkor, ha a gyerekek kézen fogva, szívükben a kíváncsisággal és tisztelettel vonultak végig a közös fényszőnyegen.
Mikor az utolsó háznál is elsétáltak, és a közösségi térhez értek, a lámpások utolsót csengettek, majd csend lett. A gyertyák halkan pislogtak még egy darabig, mint az álmos szemek lefekvés előtt, aztán elaludtak.
– A ti szívetek adta nekik a hangot – szólt a falu idős mestere, aki minden évben csöndben kísérte a menetet a háttérből, pipáját szorongatva.
A gyerekek nem kérdeztek semmit. Csak álltak némán, mintha minden sejtjük mélyén megértették volna az egészet. Aztán lassan hazaindultak, lámpásaikat óvatosan tartva, mintha egy-egy apró csillagot hordanának a tenyerükben.
S mire minden ablak elsötétült, a falu fölött még sokáig ott lebegett a lámpások titkos éneke – olyan nesztelenül, mint egy emlék, amely csak a gyermekek fülébe súgja a varázslat léptét.
