Amikor a tél utolsó napjai megérkeztek, a falu fölött valami mindig megváltozott. A levegő könnyebb lett, az utcák sarkain nevetés csiklandozta a csendet, és az emberek tudták: közeleg a farsang. Ilyenkor, pontosan napnyugtakor, a főtér fölött színes konfettieső hullott alá az égből, mintha maga az égbolt bontotta volna ki titkos zsebeit.
A konfettik nem voltak egyformák. Akadt köztük csillogó aranyszínű, halványkék, mint a fagyos reggelek, és piros, amely úgy izzott, mint a nevetéstől kipirult arc. A falubeliek örömmel táncoltak alatta, zsebre vágták, kalapjukba tűzték, mégis senki sem kérdezte soha, honnan jönnek.
Csak Lilla kérdezett.
Lilla kislány volt, akinek a füle mindig meghallotta a kimondatlan szavakat, és a szeme észrevette azt is, amit mások elnéztek. Amikor az első konfettidarab a kabátujjára hullott, nem söpörte le rögtön. Megnézte közelebbről, és akkor furcsaságot érzett. Mintha a papír melegebb lett volna, mint a téli levegő.
– Anya, ezek mindig ilyen melegek? – kérdezte.
– Ugyan, Lillácska, csak képzelődsz – nevetett az anyja, és megpördült a zenére.
Aznap este Lilla néhány konfettit gondosan elrejtett a zsebébe. Otthon, amikor a ház elcsendesedett, az asztalra szórta őket. Ahogy hozzájuk ért, halk hangokat hallott, mintha nagyon messziről érkeznének.
– Emlékszel, amikor a pataknál elnevetted magad?
– Akkor, amikor leestem a fáról, de senki sem sérült meg!
– Az volt életem legvidámabb napja.
Lilla szíve nagyot dobbant. Rájött, hogy nem képzelődik: a konfettik nevetéseket őriznek. Régi, elfeledett kacagásokat, amelyek valaha betöltötték a falut. A nagymamák gyerekkori viháncolását, az első farsangi csókok boldog zavarát, a közös tréfák csengő örömét.
Másnap Lilla a falu legöregebb lakójához, Márton bácsihoz ment, aki mindig a padon üldögélt a hársfa alatt.
– Tudja, miért hullik a konfettieső? – kérdezte tőle.
Az öregember lassan elmosolyodott.
– Azt hittem, már senki sem hallja – mondta halkan. – Régen, amikor a falu még fiatal volt, az emberek megfogadták, hogy nem hagyják elveszni a nevetést. Aki igazán szívből nevetett farsangkor, annak a kacagása felrepült az égbe, és papírrá szelídülve visszatért hozzánk.
– De miért csak egyszer egy évben? – kérdezte Lilla.
– Mert a nevetésnek várnia kell – felelte Márton bácsi. – Ha mindig hullana, megszoknánk, és elfelejtenénk figyelni rá.
Az idei farsang utolsó estéjén Lilla mást tett, mint eddig. Nemcsak táncolt a konfettiesőben, hanem nevetett is. Hangosan, szívből, minden bánatát elengedve. Érezte, ahogy a nevetése felszáll, majd egy pillanatra megpihen az ég alatt.
Amikor a konfettik földet értek, Lilla tudta, hogy az övé is köztük van. Egy apró, meleg papírdarab, amely majd egyszer, talán sok év múlva, egy másik gyerek tenyerében suttogja tovább ezt az örömöt.
És a falu felett újra elcsendesedett az ég, de mindenki szívében ott maradt a titok, hogy a nevetés sosem vész el, csak színes darabokra hullik, és türelmesen várja, hogy újra megtalálják.
Hallgasd meg a mesét:
