Az erdő szélén, egy fehérre meszelt házikóban élt egy kisfiú a szüleivel. Noel volt a neve, és már hetek óta számolgatta a napokat december hatodikáig. Az ablakán jégvirágok hajladoztak, reggelente a fenyőfák ezüstporos kabátban álltak, és a levegőt átjárta a várakozás illata: fahéj, méz, és egy csipetnyi csoda.
Egy délután, mikor anyukája éppen almás-fahéjas kalácsot sütött, Noel leült a kis íróasztalához, és megírta levelét a Mikulásnak. Szépen, nyomtatott betűkkel rótta a sorokat:
„Kedves Mikulás! Idén nagyon jó voltam. Segítettem a nagymamának bevásárolni, a testvéremmel kevesebbszer veszekedtem, és mindig megettem a zöldséget is (még a brokkolit is!). Ha lehet, szeretnék egy piros szánkót, meg egy varázslatos könyvet, amely magától mesél este. Köszönöm! Szeretettel: Noel”
Miután gondosan összehajtotta a papírt, a címzésre csak annyit írt: „Mikulás – messze északra”. Aztán kiment a verandára, s mikor a szél megperdült a fák között, felkapta a papírt és feldobta a levegőbe, ahogy a helybéli gyerekek mondták: „Ha igazán szeretnéd, a szél maga viszi el a Mikulásnak.”
Csakhogy azon a napon a szél különösen játékos kedvében volt. A papír megpördült, lebegett, majd egyszer csak eltűnt a háztető mögött, elindulva egy kalandos úton, amilyet még papírlap nem járt be.
Előbb az erdő szélén egy bagoly karmai közé került. A madár ijedten kieresztette, mikor meglátta, hogy nem egér, hanem levél. A szél újra felkapta, s a papír átszállt a fenyők felett, addig keringve, míg bele nem sodródott egy mókus odvába. A mókus éppen makkokat rendezett, s mikor meglátta a hajtogatott lapocskát, kíváncsian pattintotta ki: vajon valami finomság rejtőzik benne? De se mogyoró, se dió. A betűket bogarászva csak annyit értett: ember-nyelv. Hümmentett egyet, majd egy galambcsapat szárnyalása riasztotta meg, s a papír újra a szélé lett.
Átrepült város felett, hófödte mezők fölött, és még egy bátor kis sarki róka is megpróbálta elfogni, azt gondolván, valami különös havasi lepke. De a papír túljárt mindenkin.
Végül, hosszú napok után, amikor már a sarki fény is táncolt az égen, s egy kékesen derengő éjszakában minden csöndes volt, a levél megérkezett az Északi-sark kis titkos műhelyébe. Az öreg Mikulás épp a hintaszékében szunyókált, mikor a levél keserű zizegéssel az ölébe esett.
– Nocsak! – morogta, szemüvegét az orrára tolva. – Későn küldték, de még pont időben.
Elolvasta a betűket, elmosolyodott, és egy piros pettyes jegyzetfüzetbe beírta: „Noel – piros szánkó, beszélő mesekönyv.”
Aztán intett egy manónak, hogy csomagolja gondosan. Az ajándékok útra keltek a szánon, rénszarvasokkal szállva fakoronák, hegyek és városok fölé.
Reggelre, mikor Noel álmosan kibújt a takaró alól, az ablak párkányán ott várt egy kis piros szánkó, mögötte egy keménykötésű könyvecske, amely meg-megrezdült, mintha már alig várná, hogy mesélni kezdjen.
– Hát mégis megkapta – súgta anya mosolyogva.
Noel csak bólintott. Mert valahol mélyen tudta: a papír nem veszett el, csak épp kalandozott egy kicsit, mielőtt célba ért. És azóta, ha ír valamit, gyakran eldobja a szélbe – hátha újra csodákra talál.
