A Mikulás otthonában, az Északi-sark meghitt, hóval takart kis faházában minden év decemberének elején megkezdődött a sürgés-forgás. A manók végtelen buzgalommal csomagoltak játékokat, cukorkát, könyveket, plüssállatokat. Az egyik sarokban egy hatalmas fa íróasztal tornyosult, melyen halmokban álltak a levelek: kívánságlisták keresték gazdájukat, Mikulás szemét és jó szívét.
Egyik délután azonban különös dolog történt. Az északi szél, amely általában csak jeges, csikorgó susogással járta körül a házat, most vad örvényként csapott le. Az ajtó – amit egy figyelmetlen manó félig nyitva hagyott – kivágódott, és a szélvihar belerontott a szobába, felkapva minden egyes papírdarabot, amit csak talált.
– A pralinés-makkos szarvast a hócsillám robot mellé! – kiáltotta Zsömle manó, miközben igyekezett elkapni egy repülő plüsskutyát.
Szánkók, kívánságlisták, dobozolt álmok kavargó forgásban táncoltak a levegőben. Mire a vihar magától megállt, a levelek földet értek – immár teljesen összekeveredve.
– Jaj nekem… – sóhajtott Mikulás, miközben hosszú, fehér bajszát simogatta elgondolkodva. – Minden lista összekeveredett! Honnan fogjuk tudni, ki mit kért?
A manók megpróbálták sorrendbe rakni a papírokat, de volt, ahol egy kívánságlista közepén hirtelen egy másik gyerek kérése folytatódott. Volt, aki lila biciklit kért, majd ugyanazon a lapon szörnyporszívót használt nagymamájának. Minden összekeveredett.
Ekkor kopogtak az ajtón. Egy sűrű bundába bugyolált kislány állt ott: Lili, akit egy hóbagoly hozott el. A Mikulás hívta őt – bár először nem is sejtette, miért. Csodálatos volt valahogy a gyerek levele. Olyan szavak szerepeltek rajta, amelyek nem fértek bele játékdobozba.
– Szia Mikulás bácsi – mosolygott Lili. – Olvastad, mit írtam neked?
– Igen, kedvesem. Nagyon különleges dolgot írtál.
A kislány csak bólintott. A kívánsága ennyi volt: „Szeretném, ha a testvérem újra mosolyogna, amikor a szánkóra ülünk. Régen mindig nevettünk együtt.”
Lili leült a Mikulás mellé, és végigsimította az egyik szétzilált levelet.
– Ha megengeded, segíthetek kibogozni őket – mondta.
És így is tett. Este lett, majd reggel, és újra este, mire Lili minden listát újraolvasott. Figyelte, mi mihez illik, hol van egy testvér utalása, vagy egy háziállat neve, amely több levélben is feltűnt. Rájött, hol maradt félbe a sor, és hogyan kapcsolódik egy ölelés iránti vágy egy másik listán hullócsillagok kívánságához.
A Mikulás és a manók elcsodálkoztak.
– Hogy tudod ezeket ilyen jól összerakni? – kérdezte egy kis sapkás manó.
– Mert olvasom, amit a szívek mondanak – felelte Lili. – Nemcsak a játékokat, hanem az érzéseket is.
A Mikulás csak bólintott. Igazán bölcsnek érezte magát, hogy ezt a kislányt hívta segítségül, de még bölcsebbnek attól, amit tőle tanult.
Amikor végre minden kívánság a helyére került, a Mikulás egy új ajándékot is csomagolt. Nem játék volt, nem is valami tárgy, hanem egy üzenet minden gyermeknek, amit a csomagok mellé helyezett.
„Mert a legszebb kívánság nem a csillogó dobozban lakik, hanem a szeretetben, amit egymásnak adunk.”
És tudjátok, mi történt ezután? Lili hazatért. Mikor újra leült a szánkóra a testvérével, valami csendes, meleg nevetés foszlott fel az arcukon. A testvére először csak mosolygott, aztán hangosan felnevetett. És a nevetésük úgy pelyhezett a hóban, akár a csoda, amit kívántak.
A kívánságlisták kavargása után minden rendbe jött – de többé már nem úgy nézték őket, mint egyszerű kérések. Hanem úgy, mint ablakokat a szívekbe.
