Az erdő mélyén, ahol a fák oly sűrűn nőttek, hogy az ég alig kandikált be közöttük, élt egy kisbagoly, akit Bendegúznak hívtak. Puha, szürkésbarna tollai voltak, és nagy, kíváncsi szemei, amelyek nappal is csillogtak, pedig bagolyhoz méltatlan módon olyankor is nyitva tartotta őket. Mert hát Bendegúz, tudniillik, egyáltalán nem volt hajlandó nappal aludni, mint ahogy azt rendes baglyok tennék.
– Miért aludnék olyankor, mikor annyi minden történik odakint? – kérdezte újra meg újra anyukáját, aki álmosan pislogott rá a fatörzs odvában.
– Azért, drágám, mert a baglyok éjszaka vadásznak. Nappal pihennünk kell – válaszolta halkan az anyabagoly, majd visszacsukta a szemét, remélve, hogy Bendegúz is követi példáját.
De Bendegúzt nem ilyen fából faragták. Amint a nap sugarai átszűrődtek a lombokon, ő már kikandikált az odúból, és széttárta szárnyait, hogy egy újabb nappali felfedezőútra induljon. És milyen csodás dolgokat látott ilyenkor! A reggeli harmatban fürdőző szarvasokat, a tobozokat legurító mókusokat, a virágokon szorgoskodó méhecskéket. Az egész erdő másként élt nappal, mint éjjel, és Bendegúzt ez mindennél jobban izgatta.
Egyik nap, amikor a nap legmagasabbra hágott az égen, Bendegúz találkozott egy zöld gyíkkal, aki egy melegen süttetett sziklán pihent.
– Hát te mit keresel fent ilyenkor, kisbagoly? – szisszent rá meglepetten a gyík. – Nem lenne már ideje szenderegni?
– Én nem szeretek aludni nappal. Napfényben sokkal színesebb a világ – válaszolta Bendegúz, miközben letelepedett a gyík mellé.
A gyík elmosolyodott, és mesélni kezdett neki a sziklák melegéről, a rejtekhelyekről és a gyíkfutamokról, amiket csak a legéberebb gyíkok ismernek. Bendegúz ámulattal hallgatta, majd tovább röppent, hogy újabb barátokat keressen.
Aznap délután találkozott egy cinke-családdal, akik épp énektanítást tartottak a fiókáknak.
– Csitári hegyek alatt… – trillázta a cinkemama, mire a fiókák kis csipogással ismételték utána.
Bendegúz fészkelődött az egyik ágön, és maga is próbált csatlakozni az énekhez, de csak egy halk huhogás jött ki a torkán. A cinkék nevetve biztatták: – Talán nem vagy cinke, de a lelkedben ott egy dal, csak más ritmusban szól!
Ahogyan múltak a napok, Bendegúz egyre több nappali titkot ismert meg: hol nyílnak először a tavaszi virágok, melyik fa alatt gyűlnek naponta a sündisznók, és hogyan táncolnak a pillangók a levegőben. A legkülönösebb találkozása azonban egy vakondfiúval volt, aki épp egy új alagutat ásott, de véletlenül a felszínre bukkant.
– Hűha! Ennyi fény! – hunyorgott a vakond. – Ez itt a felső világ?
– Igen – válaszolta Bendegúz mosolyogva. – Szeretnél egy kicsit körülnézni?
És Bendegúz, hogy megkímélje a vakond szemeit a napfény kápráztató tüzétől, felfeszítette szárnyát, árnyékot nyújtva, miközben mesélt neki a fák árnyékában rejtőző takarékos mókusokról, a patak menti növényekről, és új barátaikról.
Estére, mikor az erdő lassacskán elcsendesedett, és az árnyak meghosszabbodtak, Bendegúz végre hazaröppent. Anyukája álomittasan pillantott fel.
– Na, ma merrefelé kószáltál?
– Láttam, ahogy a gyíkok napfürdőznek, a cinkefiókák éneket tanulnak, és még egy vakond is feljött a föld alól!
Az anyabagoly sóhajtott, de már mosolygott is.
– Azt hiszem, te nem olyan vagy, mint a többi bagoly.
– Nem – bólogatott Bendegúz álmosan –, de napközben annyiféle csodát lehet látni, hogy nem szeretném elszalasztani. Majd talán holnap éjszaka alszom egy kicsit.
A hold már fent járt az égen, de aznap este Bendegúz először huppant be anyukája mellé az odú mélyére, lehunyta hatalmas szemét, és álmaiban újra a színpompás, eleven nappali világot járta, ahol mindig várt rá egy új barát és egy új történet.
