A bambuszliget mélyén, ahol a levelek zizegése is álmot súgott a fáknak, élt egy kis panda, akit Pojónak hívtak. Pojónak bundája selymesen fekete-fehér volt, szeme alatt két apró sötét folt mintha mindig meglepetést árult volna el róla. Egyetlen dolog aggasztotta mostanában: a forróság.
Régen sosem volt ennyire meleg. A levelek megfonnyadtak, a patak, ahol inni szokott, csak csordogált, mint egy álmos dal, a fák árnyéka pedig már nem hűsített úgy, mint korábban.
– Ez így nem mehet tovább – sóhajtotta Pojo, és végiggördült az egyik hűvösebb kövön. – Elolvadok, mint mézen felejtett jégkocka!
Mamapanda csak megmosolyogta.
– Már a nagyapád is panaszkodott így egykor, mikor a Nap túl sokáig vendégeskedett. De volt egy tó… – emelte meg a fejét, s szeme a múltba nézett.
– Tó? Milyen tó?
– Egy rejtett, jégkék vizű tó, amit hűs szelek őriznek, és amit csak az talál meg, aki szívéből kívánja a hűvöset, nem csak a bundák miatt – morogta nevetve. – De senki sem tudja már, merre lehet.
Pojo szeme felcsillant. Aznap este már alig tudott elaludni. A víz hűs csobbanását képzelte az arcára, hogyan lebeg majd a felszínen, mint egy szőrös lótuszbimbó… és reggel, mikor a Nap még a hegylánc mögött álmosan ásított, elindult.
Az erdő mélyén először Szurga, a folyton álmos teknős jött szembe vele.
– Túrhatod a földet vagy járhatod az eget – mondta Szurga mélyen morogva –, de azt a tavat nem könnyű megtalálni. Az öreg hullámok mutatják az utat, de elég buták, hogy folyton változtassák gondjukat.
Pojo megvárta, míg a teknős befejezi a szokásos költői körmondatait, aztán úgy döntött, megkeresi az öreg hullámokat, akikről nem is tudta, hogy valóságosak vagy csak Szurga álomszüleményei.
A következő nap egy sziklafalhoz ért, ahol egy párás, ködös lény kapirgált a kövek között: Szellőfibula, egy aprócska légimanó volt az.
– Kiszagoltam a kívánságod – függesztette rá áttetsző kis szemeit –, és ha kardigánként borított rád a hőség, akkor neked való a hűsítő tó. De válaszolj: mi a leghidegebb dolog, amit valaha éreztél?
Pojo gondolkodott.
– Mikor elvesztettem apukám nyomait a hóban. Az volt odabenn nagyon hideg.
A manó bólintott, és a kövek oldalán babranva felszabadított egy rejtett ösvényt.
– Haladj ezen – mondta selymes hangon –, de figyelj: nem az ér el oda, aki gyors, hanem aki hallgatni tud.
Pojo lépten-nyomon megállt, figyelt. A lombok között neszek bujkáltak, a tücskök hegedültek, és valahol sejtelmesen csobogott a víz – egyre erősebben, mint amikor az álmok közel jönnek. És egyszer csak, mikor kitört egy zugos bambuszbozót mögül, ott terült el előtte: egy kristálytiszta tó, körülötte mohaszín árnyékba borult levelek, víztükre oly sima és kék, hogy az ég is irigykedett rá.
Pojo remegve lépett bele a vízbe. A hűvös folyadék körbeölelte, mint egy puha takaró – de fordítva!
A vízben lebegve Pojo egyszerre se nem fázott, se nem hevült – csak volt. Egyszerűen jól volt.
– Milyen különös – mormolta –, hogy egy tó ennyire meg tud ölelni.
Aznap estére még sokáig fürdőzött, majd mikor a Hold felkúszott a fák fölé, visszaindult – a szívében jeges üdítő emlékképpel, amit semmilyen napsugár nem tud kiszárítani.
És ha valaha újra túl melegen ébredt, csak lehunyta a szemét, és újra hallotta a tó csobbanását. Mert aki megtalálta, az már tudta az utat – nem a lábával, hanem a szívével.
