A szél jeges ujjakkal kopogtatta az ablakot, odakint a hó úgy csillogott, mintha apró csillagokat szórtak volna szét az udvaron. Bent a házban meleg volt és narancsszínű fény úszott a falakon. A kandallóban ropogva égett a fa, a szikrák fel-felugrottak, mint a játékos tücskök. A gyerekek vastag zokniban, pokrócokba csavarva ültek körben, és várták, hogy a nagypapa megszólaljon.
– Na, készen álltok? – kérdezte a nagypapa, miközben közelebb húzta a foteljét a tűzhöz.
– Mesét! – vágta rá Lilla, és annyira előrehajolt, hogy majdnem belelógott a lába a fénybe.
– Olyat, ami kicsit ijesztő – tette hozzá Marci, de közben mosolygott.
A nagypapa elnevette magát, és a tűzre pillantott, mintha engedélyt kérne tőle. A lángok erre hangosabban pattogtak, egy darabka fa megadta magát, és új szikrák születtek.
– Tudjátok – kezdte halkan –, nemcsak én tudok mesélni ám itt.
– Ki más? – kérdezte Anna, és a szemét le sem vette a lángokról.
– A tűz – mondta a nagypapa. – Ha figyeltek, meghalljátok.
A gyerekek összenéztek. A kandallóban a lángok hosszúra nyúltak, majd összegömbölyödtek, mintha valamit formálnának. A ropogás ritmusa megváltozott, lassúbb lett, szinte beszédszerű.
– Én nem hallok semmit – suttogta Marci.
– Még – válaszolta a nagypapa. – A türelem a hallás kulcsa.
Csend lett. Olyan csend, amelyben még a zoknik suhogása is hangosnak tűnt. Aztán a tűz egy mélyebb roppanással megszólalt, és mintha a hang a lángok közül érkezett volna.
– Egyszer régen – susogta –, amikor a fák még emlékeztek a madarak nevére, egy kis parázs útra kelt.
Lilla szeme kikerekedett.
– Hallottátok?
– Pszt – intette Anna, és közelebb húzódott.
– A parázs – folytatta a tűz – félte a sötétséget, de még jobban félt attól, hogy kialszik, mielőtt megismeri a világot. Így hát pattant egyet, és egy vándor tűzrakásban ébredt, ahol egy család melegedett körülötte.
A lángok ekkor magasabbra csaptak, árnyékokat rajzoltak a falra. Az árnyékok mintha emberek lettek volna, kézen fogva.
– A parázs rájött – mondta a tűz –, hogy a melege nemcsak neki fontos. Amikor adott belőle, ő maga is erősebb lett.
– Ez olyan, mint amikor megosztjuk a csokit – súgta Marci.
A nagypapa mosolygott, de nem szólt közbe. A tűz tovább beszélt, hangja hol pattogó, hol simogató volt.
– Sok helyen jártam – mondta. – Láttam magányos éjszakákat és nevető reggeleket. De a legszebb mindig az volt, amikor körém ültek, és figyeltek. Mert akkor nemcsak melegítettem, hanem összekötöttem.
A kandallóban egy fadarab hangosan roppant, mintha pontot tenne a mondat végére. A gyerekek lélegzet-visszafojtva ültek.
– Nagypapa – szólalt meg Lilla –, akkor te honnan tudod ezeket?
– Mert én is figyelek – felelte halkan. – Évek óta.
A tűz lassan megnyugodott, a lángok kisebbek lettek, de fényük puhábbá vált. Odakint a szél elcsendesedett, a hó tovább hullott.
– És mi a tanulság? – kérdezte Anna álmosan.
A nagypapa megsimította a fejét.
– Hogy a történetek ott vannak körülöttünk. Néha beszélnek, néha csak ropognak. De ha szívvel figyelünk, megszólalnak.
A gyerekek egymásnak dőltek, szemük lassan lecsukódott. A kandallóban a tűz még egyszer felpattant, mintha elköszönne, majd csendes, őrző parázsként pihent tovább, melegen tartva az estét és az álmokat.
