Károly, a kis kaméleon, egy szép, zöldellő erdő szélén élt, ahol a fák vastag lombkoronája alatt sok-sok barátja volt. De Károly nem volt akármilyen kaméleon. Ő nem csupán az élet színeiben akart pompázni, hanem saját színeket is ki akart találni. Több mint a hajlékony színváltás, Károly új árnyalatokat álmodott meg, amelyek még soha nem léteztek.
Egy nap, mikor Károly a nap sugaraiban pihent a kedvenc fűjében, hirtelen eszébe jutott egy ötlet. – Mi lenne, ha megpróbálnék festeni egy szivárványt? – gondolta magában. – Ha sikerül, mindenki csodálni fogja a különleges színeimet!
Elhatározta, hogy elindul a közeli folyóhoz, ahol a víz tükrében mindig megtalálta a legcsodálatosabb színeket. Ahogy a folyóhoz érkezett, Károly a vízparton nézelődött, és elvette a legszebb kavicsokat, amiket talált. – Ebből biztosan szép festéket készíthetek! – mondta magának boldogan.
Mialatt Károly a kavicsokat gyűjtötte, találkozott Tündér Annával, aki a fák között repkedett. – Mit csinálsz, Károly? – kérdezte kíváncsian.
– Szivárványt festek, Anna! Új színeket szeretnék kitalálni! – válaszolta Károly büszkén.
Anna elmosolyodott. – De Károly, a szivárvány már létezik! Miért akarsz másikat festeni?
– Mert szeretném, ha a színek mellett az én szívem is megjelenne, és mindenki csodálná az alkotásomat – válaszolta Károly izgatottan.
A tündér kíváncsi lett, és így szólt: – Ha segíthetek, szívesen eljövök veled a folyóhoz! Talán együtt különlegesebb lesz!
Károly boldogan bólintott, és együtt indultak el. A folyóhoz érve Károly azonnal belefogott. Miközben a kavicsokat a vízbe ütögette, furcsa színek kezdtek megjelenni. A zöldből hirtelen üde narancs lett, a kékből pedig egy csodás lila árnyalat.
– Hú, ez fantasztikus! – kiáltotta Anna. – Még sosem láttam ilyen színeket!
De ahogy Károly egyre több színt kevert, a víz egyre vadabbul hullámzott, és a folyóparton álló fák is elkezdtek remegni. Az erdő állatai, akik eddig békésen pihentek, megijedtek a furcsa zajoktól. Hamarosan megszólalt Varga úr, a bölcs bagoly.
– Károly! Mi történik itt? Miért idéztél elő ilyen felfordulást? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
– Csak egy szivárványt szeretnék festeni! – válaszolta Károly, aki egyre inkább elvesztette az irányítást a színek felett.
– Nézd, nemcsak a színek kavarognak, hanem az egész világ is! – figyelmeztetett Varga úr. – Van értelme megújítani a színeket, de előbb meg kell értened, miért is különleges a szivárvány.
Károly megértette, hogy a természet színei a világ szépségének részei, és hogy a saját színei csak akkor érhetnek valamit, ha nem bontják le a meglévő rendet. – Igazad van, Varga úr! – mondta Károly. – Nem szabad rombolnom, inkább meg kell tanulnom a színeket tiszteletben tartani.
Anna, akinek a szívében már régen ott élt a barátság színe, így szólt: – Rendben van, Károly! Ha akarod, együtt festhetünk egy szivárványt, és hozzáadjuk a saját, szívből jövő színünket!
Károly mosolyogva bólintott. Ekkor a színek a vízen egy új formát öltöttek. Károly és Anna együtt festettek, szívük szeretetével megtöltötték a szivárványt. A föld is nyugalomra lelt, a fák megálltak remegni, és az állatok visszatértek csodálkozni.
Azóta Károly tudja, hogy bármilyen különleges is az ő saját színe, a legfontosabb, hogy tisztelje a természet csodáit. Így a kis kaméleon barátai között végre megtalálta a helyét és a boldogságát, és ahányszor festett, a világ színeit mindig a szeretet színeihez próbálta igazítani.
