A nádas szélén, ahol a tó vize csendesen ringatózott, egy kis kacsacsalád élte mindennapjait. Minden reggel együtt indultak úszni, napközben kavicsokat gyűjtöttek, esténként pedig a legnagyobb nádszál tövénél meséket hallgattak édesanyjuktól, Kátyától. Volt három kiskacsa: a kíváncsi Kelekótya, az álmodozó Lili és a mindig éhes Pitypang.
Egy szép nyári napon a tóparti strandon békés élet folyt. A békák vízilabdáztak, a teknős nénik napoztak, és a mókusok fagyit árultak a parti bódéban. A kacsacsalád is megérkezett: édesapa, Károly, egy fehér vászoninget viselt, fején pedig ott díszelgett a kedvenc szalmakalapja, amit tavaly a Balaton partján vásárolt egy karvalytól.
Amíg a kacsaapuka a parton újságot olvasott, a gyerekek vidáman lubickoltak a sekély vízben. Egyszer csak Lili felsikoltott:
– Apa! A kalapod eltűnt! Ott volt a napágyon, de most sehol sincs!
Károly azonnal felpattant, tekintete végigpásztázta a strandot. A kalap, amit reggel még gondosan elhelyezett a törölköző végébe hajtogatva, valóban nem volt sehol. A vízibivaly, aki mellette feküdt, csak álmosan felhorkant:
– Én itt szunyókáltam végig, egy kalapot se láttam.
Kátya fontosnak tartotta, hogy a kiskacsák már fiatalon megtanulják: a problémák megoldásához ész, bátorság és együttműködés kell. Így szólt:
– Talán ideje, hogy elővegyük azt a nagyítót, amit még tavasszal találtunk a bokrok alatt. Itt az idő, hogy valódi detektívek legyetek!
A három kiskacsa izgatottan összenézett. Végre megtörténik! Az első igazi nyomozás! Kelekótya a csőrébe vette a nagyítót, Lili elővett egy kockás füzetet, amibe jegyzetelhettek, és Pitypang – bár eleinte inkább egy fagyi nyomait kereste volna – beletörődött, hogy előbb a bűnesetet kell megoldani.
Az első nyom, amit találtak, egy apró sárfolt volt pontosan ott, ahol a kalap feküdt. Lili rögtön lerajzolta. A foltból vékony csík vezetett a homokos partrészen át a fagylaltárus bódéja felé.
– Ez lehet valami nyom – mondta Kelekótya, és odatotyogtak a mókusokhoz.
A fagyizó előtt megálltak, és Pitypang kissé félénken megszólította az egyik mókust:
– Elnézést, nem látták valaki fején Apukánk kalapját?
A mókus hunyorogva végignézett rajtuk.
– Egy pillanat… Lehet, hogy láttam valamit. A teknős nagybácsi futott itt el az előbb, a fején valami szalmaszerű vacakkal. Nagyon sietett, azt mondta, árnyékot szerez magának, mert a nap túl heves!
A kiskacsák azonnal megköszönték, és rohantak a napozóteknősök felé. Ott heverészett több tucat lassú mozgású teknős, de az egymásra pakolt napernyők és széles kalapok között nehéz volt eligazodni. De Kelekótya kiszúrta a különleges szalmaszálat, ami egy rendkívül ismerős formájú kalapból lógott ki.
– Bocsánat! – szólalt meg udvariasan. – Ez a kalap talán nem az Öné?
Az idős teknős bácsi kissé megemelte a fejét.
– Nem, kis barátaim, ez itt valaki másé. Az úszásoktatás után találtam a víz szélén, sodródott, gondoltam, megmentem. Épp vissza akartam vinni a gazdájának!
Nagy volt a megkönnyebbülés. Így történt, hogy a kacsacsalád visszakapta Károly bácsi kalapját, és a három detektívkacsa életének első ügyét sikerrel zárta.
Aznap este a nádas tövében különleges vacsora volt. Kátya finom vízilencsés lepényt sütött, és mindenki elmesélte, mi volt a számára a legfontosabb tanulság.
– Szerintem, ha valami elveszik, nem biztos, hogy ellopták – mondta Lili.
– Igen, és kérdezni is kell – tette hozzá Pitypang. – Mert segítőkész lények vannak mindenütt.
– És a legjobb nyomozók csapatban dolgoznak – mondta Kelekótya, és gyengéden megsimította a nagyító nyelét.
Ahogy a hold fénye megcsillant a tavon, a három kiskacsa összebújt, és arról álmodott, hogy egy napon majd híres kacsa-nyomozók lesznek, akik minden rejtélyt megoldanak – még ha az csak egy eltűnt kalap is.
