A tél derekán jártunk, és a fények már korán hazahúzódtak az égről. A hó hangtalanul hullott a városka macskaköves utcáira, s a háztetőkön vastag, süppedős takarót terített a csend. Zselyke, egy hétéves leány, épp az óvodából tartott hazafelé, amint kabátja zsebébe nyúlt, hogy megkeresse az egyik, gondosan zsebbe rejtett kekszét. Ehelyett azonban ujja egy ráncos, száraz felületű papírlapra siklott, amit nem ismert fel.
– Hát ez meg mi? – dünnyögte magának, és előhúzta a különös lapot.
A papír nem volt szokványos. Mintha levélből készült volna, az erezett mintázat végigkígyózott rajta, s ha oldalra billentette, mintha aranyszínű fonalak sejlettek volna fel a fényben. A lap közepén apró rajzolatok jelentek meg: babaház, faágból ácsolt hintaló, egy csillagos sátor, melynek közepén egy nagy szív dobogott.
A térkép rajzolata melegséget lehelt Zselyke tenyerébe. A papír hátoldalán apró betűk álltak, mintha suttogva írták volna: „Indulj el ott, ahol az utolsó kacajod visszavisszhangzott.”
Zselyke körbenézett. Az utolsó kacaj, amit jól emlékezett, az óvoda udvarán csattant ki belőle, mikor Balázs a hóban nevetett. Elindult visszafelé, a nyomait követve.
Amint belépett az üres udvarra, a térkép finoman megremegett a kezében. A rajzok lassan mozogni kezdtek. Az egyik ágacskából készült hintaló lesétált a lap széléről, és mutatni kezdte az irányt.
Zselyke futni kezdett utána.
A város szélei felé haladt, ott, ahol a házak távolabb kerültek egymástól, s a hó nem volt kitaposva. Egy kisebb erdőszegélyhez ért, ahol régi fák hajoltak össze, mintha titkokat sugdolóztak volna. A térkép itt megállt, és halványan világítani kezdett. A levelek alakjai egymás mellé mozdultak, s összeálltak egy kapuvá.
Zselyke belépett a lehullott ágakból formált kapun, s egy egészen új világ tárult elé.
Egy tisztás szélén babaházak magasodtak, nem nagyobbak egy kis hátizsáknál. Ám a házak ajtaja kinyílt, s onnan apró lények léptek ki: egy hajtogatott zsebkendő-lány, akinek arcát színes ceruzanyomok díszítették, egy gombszemű medve, akinek mancsait flitterek borították, és egy szalvétából hajtogatott baglyocska, aki elegánsan biccentett.
– Későn jöttél – recsegte a bagoly. – De még épp időben.
Zselyke csak bámult, lehajolt, s a zsebébe csúsztatta a térképet, de az életre kelt, és a levegőben lebegni kezdett.
– Ez egy barát-térkép – súgta a zsebkendő-lány. – Akkor születik, mikor igazán szeretnél valakit, de még nem tudod, ki az. A térkép megérzi ezt, és segít.
– Én csak azt akartam, hogy valaki ne menjen haza délutánonként… egy kicsit még maradjon – motyogta Zselyke félhangosan.
– És itt vagy – mondta a medve halkan.
A következő órák mesébe illően teltek. Zselyke új barátait sorra megismerte, együtt ettek diós répafalatokat, hintáztak énekes madarak hátán, és csillagporral rajzolgattak a hóba. A térkép mindeközben köröttük lebegett, lágy zöldes fénnyel világítva az est sötétjében.
Amikor a hold magasra hágott az égen, a bagoly szelíden megszólalt:
– Ideje visszatérned, kislány. De a térkép most már nem csak térkép. Barátsággá vált. És ha újra szükséged lesz rá, megtalálod a zsebedben – ott belül, ahol a vágyak születnek.
Zselyke bólintott, megölelte új barátait, majd egy utolsó pillantást vetve a tisztásra, elindult visszafelé.
Otthon, mikor kabátját levette, újra belenyúlt a zsebébe. A térkép nem volt ott – csak a régi keksz. De hirtelen, valami meleg érzés szaladt végig rajta, és tudta, hogy ha majd újra igazán szeretne valakit, nem lesz egyedül. A barátok ott lesznek – akár egy kabátzseb mélyén.
