A város szélén, ahol a macskakövek már mohát növesztettek, és az utcai lámpák esténként sárgás mesefényt szórtak, állt egy apró jelmezkölcsönző. Az üzlet kirakatában mindig volt valami különös: egyszer egy kalap, amely mintha biccentett volna, máskor egy köpeny, amely magától lebbenni látszott. De a legkülönösebb mind közül egy egyszerűnek tűnő jelmez volt, amely egy vállfán lógott hátul, félárnyékban.
Ez a jelmez nem csillogott, nem volt teli flitterrel vagy tollakkal. Színe hol mélyzöldnek, hol melegbarnának látszott, mintha a fényhez igazodna. A boltos, az öreg Ilonka néni, soha nem adta oda akárkinek.
– Ez a jelmez nem mindenkinek való – mondogatta, miközben gondosan hajtogatta a többit. – Megvárja a gazdáját.
Közeledett a farsangi bál napja, és a város apraja-nagyja jelmezt keresett. Volt, aki királynak akart öltözni, más tündérnek, sárkánynak vagy híres hősnek. Egyik délután egy fiú lépett be az üzletbe. Áronnak hívták, és mindig kicsit túl halk volt a hangja, mintha attól félne, hogy a saját szavai is kinevetik.
– Jelmezt szeretnék – mondta, és lesütötte a szemét. – De nem tudom, milyet.
Ilonka néni hosszan ránézett, majd szó nélkül a hátsó sarok felé indult. Leemelte a különös jelmezt, és Áron felé nyújtotta.
– Próbáld fel – mondta csak ennyit.
Áron tétovázott.
– De… ez mi akar lenni? – kérdezte.
– Az majd kiderül – mosolygott az öregasszony.
Amikor Áron megérintette a jelmezt, az meleg volt, mintha régóta ismerné a kezét. Ahogy felvette, az anyag halkan susogott, majd egyszer csak pontosan ráillett: sehol nem szorított, sehol nem lötyögött. A fiú meglepetten nézett a tükörbe. Nem lett belőle király, sem szörnyeteg. Mégis, mintha valami megváltozott volna: egyenesebben állt, a tekintete tisztább lett.
– Olyan vagyok, mint… én – suttogta.
A farsangi bál zajos és színes volt. Maszkok mögé bújt emberek táncoltak, nevetés visszhangzott a teremben. Áron eleinte a fal mellett maradt. Többen ránéztek a jelmezére, és összesúgtak.
– Minek öltözött ez? – kérdezte valaki.
Áron szíve összeszorult, de a jelmez mintha finoman megérintette volna a vállát. Ekkor vett egy mély levegőt, és kilépett a tömegbe. Amikor megszólalt, a hangja remegett, de őszinte volt.
– Sziasztok. Táncol valaki?
A meglepettség után mosolyok jelentek meg. Valaki megfogta a kezét, majd még valaki. A zene felhangosodott, és Áron nevetni kezdett. Nem azért, mert másnak látszott, hanem mert végre nem bújt el.
Éjfélkor, amikor a bál véget ért, a jelmez lassan meglazult rajta, majd lecsusszant, mintha azt mondaná: most már nincs rám szükséged. Áron összefogta, és másnap visszavitte Ilonka nénihez.
– Köszönöm – mondta. – Segített.
Az öregasszony bólintott.
– Nem a jelmez tett csodát – felelte. – Csak megengedte, hogy az legyél, aki vagy.
A jelmez visszakerült a félárnyékba, türelmesen várva. Mert tudta, hogy egyszer majd megint eljön valaki, aki nem más akar lenni, hanem önmaga. És akkor újra gazdát választ.
