Amikor a tél a leghalkabban lélegzik, és a háztetőkön a hó úgy pihen, mintha álmodna, akkor jön el az az éjszaka, amikor a világ egy pillanatra megáll. A hold sápadt fénye megcsillan az ablaküvegen, és a hideg olyan finoman simul a városra, mintha puha kendőt terítene rá. Egy kis szobában, ahol a radiátor halkan kattogott, egy gyermek álmatlanul forgolódott, mert az éjfél valamiért különösen hívogató volt azon az estén.
Amikor a falióra mutatója pontosan a tizenkettőre ért, az ablakon hirtelen apró reccsenés futott végig. A jégvirágok, amelyek addig mozdulatlanul simultak az üvegre, lassan megrezdültek. Szirmuk csillogott, indáik kecsesen nyújtóztak, és mire a gyermek felült az ágyában, már egész kertnyi virág lebegett a hideg fényben.
– Ne ijedj meg – susogta az egyik jégvirág, amelynek szirmai úgy hajlottak, mint egy hópehely. – Az éjfél nem a sötétségé, hanem az új kezdeteké.
– De hiszen ilyenkor minden alszik – suttogta a gyermek, miközben közelebb lépett az ablakhoz.
– Csak azok alszanak, akik nem figyelnek – felelte egy másik virág, és halkan megcsendült, mintha üvegből lenne. – Éjfélkor a régi és az új kezet fog. Ami volt, elenged, ami lesz, még félénk, de tele van ígérettel.
A jégvirágok ekkor táncolni kezdtek. Körbe-körbe forogtak az üvegen, csillagokat rajzoltak, majd hirtelen mind más alakot öltöttek. Volt köztük olyan, amely hajnalra emlékeztetett, halvány rózsaszín fényben, és olyan is, amely éles, tiszta formájával a friss hó roppanását idézte.
– Látod ezeket a változásokat? – kérdezte a legidősebb jégvirág, amely vastag szárával az ablak közepén állt. – Egyik sem nagy, egyik sem hangos. Mégis mind új történetet kezd.
A gyermek elgondolkodott. Eszébe jutottak a napok, amikor valami nem sikerült, és azok is, amikor egy apró döntés mégis mosolyt hozott. Hirtelen megértette, hogy az éjfél nem csak az órán létezik, hanem minden pillanatban, amikor mer máshogy nézni a világra.
– Akkor én is kezdhetek újat? – kérdezte félénken.
– Mindig – felelték a jégvirágok egyszerre, és táncuk lassan elcsendesedett.
Amikor az óra újra kattant, és a perc továbblépett, a jégvirágok megdermedtek. Ismét csak rajzok voltak az üvegen, némák és törékenyek. A gyermek azonban már nem volt ugyanaz. Visszabújt az ágyába, és mielőtt elaludt volna, mosoly futott át az arcán.
Reggelre a nap felolvasztotta a jégvirágokat, de a tanításuk megmaradt. A gyermek tudta, hogy minden apró változásban ott rejtőzik a lehetőség, és hogy az éjfél bármikor eljöhet, amikor a szív nyitott az új kezdetre.
