Mélyen a város egyik csendes utcájában állt egy régi, apró játékbolt. Bolthomlokzata megsárgult cégért viselt, amelyen arany betűkkel ez állt: „Varázsjátékok Sárosi úrnál”. Nappal alig-alig járt arra valaki, az ajtó nyikorgós volt, az ablakban poros mackók üldögéltek, és egy fonnyadt léggömb lógott egy színes pálcikás fagyi fölött, amit már senki nem árult.
De éjfélkor… éjfélkor minden megváltozott.
Ahogy az éjféli harang megpendítette hangját a városi templomból, halk csilingelés hallatszott a bolt mélyéről. Előbb a régi óra mozdult meg a pult mögött: kattant egyet, majd az aranyozott mutatók visszafordultak, újra és újra, míg meg nem álltak egy különös pillanaton – az éjfél és az álom közötti szívdobbanásnyi résen.
Ekkor a lámpások meleg fénnyel gyulladtak föl a polcokon, és megkezdődött a varázslat: a léggömb ruganyosan visszanyerte színeit, és lassan a mennyezet felé szállt. A mackók szeme felcsillant, és álmosan nyújtózkodtak, mintha ágyból keltek volna fel.
A zenedoboz megpördült, s indás mintázatú tetejéből egy kecses balerina bújt elő, aki selyemcipőjével könnyedén kopogta a körtáncot.
– Ébredjetek, ébredjetek, vár a Választás! – kiáltotta a fából faragott kalózfigura, felemelve kardját.
A játékok mocorogni kezdtek.
Szőrgombóc, a háromfarkú plüsslény álmosan dörzsölte szemeit.
– Már megint éjfél? Nehéz nap volt, egy kisfiú majdnem sírva fakadt, mert nem vehetett meg… engem.
– Talán majd holnap te kellesz neki – mondta Barna, a hintaló, miközben óvatosan kilépett a vitrinfiókból.
A játékok körbeálltak a pult mögötti varázsóra előtt, mindegyikük izgatottan, de mély áhítattal figyelte, ahogy az óra lapján apró képek peregtek: kisfilmek gyerekekről, akik a bolt előtt ácsorogtak, vagy az ablakba tapasztott orral álmodoztak.
Az óra döntötte el, kik azok a gyerekek, akik megérdemelnek egy-egy varázsjátékot. Ám az, hogy melyik játék kihez akart kerülni, az már nem az órán múlt — azt a játékok választották.
Egy új kép jelent meg. Egy fiúcska álldogált az üveg túloldalán, nagy, barna szemei szomorúan nézték a táncoló játékokat. Kócos haja alatt félig lenyomott sapka ült, kabátja zsebéből egy cibált plüssnyúl sarka lógott ki.
– Ő ma a nyertes – mondta az óra. – Sándor, nyolcéves. Édesanyjával nemrég költöztek a városba. Nagyon szereti a történeteket.
A játékok zsongani kezdtek. Melyikük lenne a legjobb Sándornak? A vonatszerelvény kemény kerekeit zörgötte: ő ringatná álomba a fiút minden este. A nagytestű robot lézerhangokat próbált utánozni, de inkább csak prüszkölt, mire a többiek nevetésben törtek ki.
Csak egy játék maradt csendben: egy fából készült, megkopott király, arany koronáján a festék megfakult, és egyik karja mereven előre mutatott.
– Én hozzá akarok kerülni – szólalt meg rekedten. – Ő az a fiú, aki még hisz a mesékben. Én már rég nem tartozom senkihez. De ő… ő királyi társat érdemel.
A játékok elhallgattak. Egy pillanatig senki sem mozdult.
– Legyen – szólalt meg végül a balerina. – Te mész hozzá, Királyfácska.
A varázsóra újra megcsendült, és az idő visszaperdült: az arany mutatók újra a jelen felé kanyarodtak, és az első hajnali harangszóval minden a helyére simult.
Reggel Sárosi úr, ki maga is egészen különös ember volt, és titkon tudott a boltja éjféli varázsáról, látta meg, hogy a királyfigura ott fekszik az ajtó előtti lábtörlőn, gondosan egy takaróba bugyolálva, mintha egy láthatatlan kéz helyezte volna oda.
Sándor és anyukája épp akkor sétáltak el a bolt előtt.
– Nézd, anyu – szólt a kisfiú. – Valaki elhagyta ezt a királyt.
Sárosi úr lehajolt, felvette a játékot, majd odalépett hozzájuk.
– Tévesztés történt – mondta mosolyogva. – Ez a király egészen biztosan téged keresett.
Sándor ujjai köré fonta a játékot, és úgy tűnt, mintha a király bólintott volna egy aprót.
És attól a naptól kezdve a bolt órája mindig egy perccel előbb indult éjjelente — mert tudta, vár rá az új nap, és új gyerekek, akik álmot érdemelnek.
