A nagy tölgyfa alatt, a csipkebokrok sűrűjében éldegélt egy kedves süncsalád: Sünmama, Sünpapa és három kicsi sünike – Bogyó, Mogyoró és Gesztenye. Az ősz már jó ideje elérkezett, a levelek aranyló sárgára és mélyvörösre váltottak, és a fák egyre kopaszabbak lettek. A levegő hűvös lett, érezni lehetett, hogy közeleg a tél. A kicsi sünik azonban alig várták, hogy megérkezzen az első hó.
– Mikor esik már a hó? – kérdezte egy reggel Mogyoró, miközben orrocskáját kidugta az odú bejáratán.
– Talán ma – válaszolta reménykedve Bogyó, és körbepislogott a szürkülő ég alatt.
– Vagy holnap! – tette hozzá Gesztenye csillogó szemekkel.
Sünmama csak mosolygott. Feléjük fordult, és szeretettel megsimogatta tüskés kis fejüket.
– A hó megjön, amikor eljön az ideje. Addig is gyűjtsünk száraz leveleket az odúnkba, hogy jó meleg legyen, ha majd leesik.
A három kicsi sóhajtott, de engedelmesen nekiláttak a levélgyűjtésnek. Nap mint nap az eget kémlelték, figyelték a hideg szelet, leskelődtek, hátha megpillantják az első hópelyheket. De az idő csak múlt, és hó sehogy sem akart esni. Egyik éjszaka szélvihar kerekedett, másnap pedig csak deres lett a föld reggelre, de hópihének nyoma sem volt.
– Mi van, ha idén nem is esik hó? – kérdezte Gesztenye bánatosan.
– Olyan még nem volt – válaszolta bölcsen Sünpapa, miközben egy ágacska alól diót görgetett elő. – Türelem, gyerekeim. A tél olyan, mint a jó mese: lassan bontakozik ki, de mindig elérkezik a végéhez.
És igaza lett.
Egy hajnalon, amikor sűrű volt a köd, halkan, mintha csak suttogna az ég, puha pelyhek kezdtek hullani. Előbb csak egy-két fehér csillag szállt alá, aztán egyre több. Mire a nap félénken kikukucskált a felhők mögül, az erdő fénylő fehér takaróba burkolózott.
– Nézzétek! Nézzétek, hull a hó! – kiáltott fel Bogyó, és elindult rohamléptekkel a hóba.
Testvérei utána trappoltak, lábacskáik kis nyomokat hagytak a friss hóban. Hemperegtek, pörögtek, szánkóztak egy lehullott fakéregdarabon, és nevetésüktől csengett az erdő.
Sünmama és Sünpapa egy fa tövénél nézték őket, és összemosolyogtak.
– Látod, mama – mondta papa halkan –, megérkezett, és pont jókor. Talán még szebb is lett így, hogy várni kellett rá.
Aznap este, amikor a sünik már elfáradva, kipirultan kuporogtak a meleg odúban, Sünmama betakarta őket illatos mohával, és mesélni kezdett.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három kis sün, akik alig várták a havat…
De a sünik már csak halkan, álomszerűen szuszogtak. Talán még álmukban is hópelyhek hullottak köréjük, puha, fehér, türelmes csillagokként.
