Amikor a tél első éjszakája puhán ráborult az erdőre, a fák ágai halk roppanással hajoltak meg a friss hó súlya alatt. A levegő olyan tiszta volt, hogy szinte csilingelt, és a holdfény ezüsthidat vont a tisztás fölé. Ekkor kezdődött el a hópelyhek altatódala.
A pelyhek nem egyszerre érkeztek. Először csak néhány bátor szemcse szállt alá, mintha kipróbálnák, biztonságos-e az éjszaka. Aztán egyre többen lettek, s ahogy forogva hullottak, finom, alig hallható hangokat keltettek. Nem volt ez igazi ének, inkább susogás, suttogás, a csend dallama.
Az erdő mélyén, egy vastag gyökerek közé vájt barlangban élt Bundás, a kis medve. Aznap este nem jött álom a szemére. Forgolódott, sóhajtozott, a mancsaival maga alá gyűrte a mohát, de semmi sem segített.
– Miért nem tudok elaludni? – morogta magának halkan. – Hiszen minden olyan nyugodt.
Ekkor valami különöset hallott. Vagy inkább érzett. Mintha a levegő ringatná, mintha a csendnek lenne ritmusa. Bundás kidugta az orrát a barlangból, és figyelni kezdett. A hópelyhek körülötte táncoltak, s minden egyes érkezésük apró, puha koppanással simult a földre.
– Hallod? – szólalt meg egy mély, álmos hang mögötte. Az anyukája volt, aki már félig aludt. – Ez a hópihék altatódala.
– De én nem hallok éneket – suttogta Bundás.
– Nem is hallani kell – válaszolta a mama. – Hanem meghallani.
Bundás becsukta a szemét. Nem a fülével figyelt, hanem az orrával, a bundájával, a szíve lassú dobbanásával. Érezte, ahogy a hideg és a meleg találkozik, ahogy a világ lélegzik. A csend már nem volt üres: tele lett apró neszekkel, a hópelyhek közös, láthatatlan dalával.
A kis medve lélegzete lassult, a gondolatai elcsendesedtek. Úgy érezte, mintha a hó maga takarná be, puhábban, mint bármilyen avar vagy moha. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Most már hallom – motyogta álmosan.
Az erdőben sorra aludtak el a medvék, mindegyiket körülölelte a hópelyhek altatódala. A tél pedig tudta, hogy a csend zenéje jó kezekben van, mert Bundás megtanulta: nem minden dallam hangos, és nem minden ének szól a fülnek.
