Egy hideg, csillagfényes téli estén, amikor a fák ágai már jégcsipkébe öltöztek, s a világ puha fehér takaró alatt pihent, különös dolog történt a felhők fölött: a hópelyhek táncversenyt rendeztek. Ez volt az év egyetlen alkalma, amikor a felhők közül sűrű sorban omló fehér csillámok nemcsak a földet borították be, de egymást is el akarták kápráztatni – lebegéssel, kanyargással, gyöngéden hulló mozdulatokkal.
– Én vagyok a legszebb, a legtökéletesebb hatszög! – csilingelte Gyöngy, egy formás, szimmetrikus pehely, miközben kecses spirálban ereszkedett alá a csillagos égen. – Nézzétek ezt a fordulatot!
– Ugyan már – nevetett Keringő, aki hosszú, vékony karjait úgy hajlította, mint egy balett-táncos. – A tánc nem csak formáról szól, hanem könnyedségről, ritmusról, és arról, ahogy a levegővel beszélgetsz!
A nagyobb hókristályok mind versengtek: siklottak, forogtak, lehelletfinoman ringatóztak a jeges fuvallatokkal. A felhő széléről egy apró hópehely, akit mindenki csak Cseppkének hívott, izgatottan figyelte a többieket. Ő volt a legkisebb mind közül, egy alig látható kis hómorzsa, akit gyakran észre sem vettek.
– Miért próbálnék versenyezni? – sóhajtotta magának. – Hiszen én nem is vagyok igazi pehely – csupán egy félresikerült csillám vagyok.
Ekkor odaszállt mellé Téliasszonyka, a szél anyja, aki minden télen maga vezényli le a hóesést.
– Miért nem táncolsz, kis Cseppke? – kérdezte lágy hangon.
– Nincs mit mutatnom. Én se nagy nem vagyok, se különleges. Talán csak leesnék, mint egy elázott madártoll, hangtalanul.
– Na és ha a csend épp a szépség része volna? – mosolygott Téliasszonyka, s azzal egy kis szellőt csomagolt a hópehely alá. – Próbáld meg. De ne másokat utánozz. Táncolj úgy, ahogy csak te tudsz.
Bátorságot szívva Cseppke kilibbent a felhő pereméről. Nem pörgött, nem cikázott, csak lassan, mint egy álombeli fuvallat, libbent előre. Apró teste úgy ringott, mint zene nélküli dal, némán, de mégis minden mozdulata láthatatlan hangokat hívott elő a tél színtelen csendjéből. Az emberek odalent nem tudták, miért álltak meg olyan hirtelen az utcán, csak annyit éreztek: valami különleges történik. Egy kislány kivette sapkás fejét apja kabátja alól, s a kezét felfele nyújtotta. És Cseppke, a legkisebb pehely, épp ott ért földet a tenyerén.
A többi hópehely elcsöndesedett. Nem volt annak a bukfencező táncnak akkora sodrása, nem volt ragyogása, de volt benne valami, amit eddig egyikük sem látott: báj, finomság, varázslat.
– Ő a győztes – suttogta Gyöngy, s Keringő csak némán bólintott.
Téliasszonyka pedig elmosolyodott odafenn, s könnyű fuvallatával körbefonta a kis pehelykéjét, aki mostantól tudta: a szépség nem a formán, a méreten vagy a hangosságon múlik, hanem azon, hogyan engedjük meg magunknak, hogy önmagunk legyünk – akár egyetlen halk hópehelyként az égen.
