Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban, ahol a tél mindig gyönyörű volt, élt egy kislány, akit Hannának hívtak. Hanna imádta a havat – a hópelyhek csillogását, ahogy leérkeztek az égből, a puha takarót, amit a földre terítettek, és azt az apró ropogást, amit a hó adott, amikor rálépett. Mégis, Hanna legnagyobb vágya az volt, hogy egyszer találkozhasson egy igazi hópehellyel, és megtudja, miért olyan különlegesek.
Egy téli estén, amikor az ég tele volt csillagokkal, Hanna odakint állt a kertjükben, és próbált elkapni egy hópelyhet a kesztyűjére. De minden hópehely elolvadt, mielőtt megnézhette volna közelebbről. Szomorúan sóhajtott.
– Bárcsak megérthetném, miért olyan varázslatosak a hópelyhek – suttogta az éjszakába.
Ekkor valami csodálatos történt. Egyetlen hópehely, nagyobb és fényesebb, mint a többi, lassan leereszkedett elé. De ez a hópehely nem olvadt el – csillogott és pörgött a levegőben, mintha táncolna.
– Hanna! – szólalt meg egy vékonyka hang. – Ne bánkódj! Én vagyok Tánci, a hópehely, és megmutatom neked, miért vagyunk olyan különlegesek.
A varázslatos utazás
Hanna szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Te tudsz beszélni? És hogyhogy nem olvadsz el?
Tánci kacagott, és apró szikrákat szórt maga körül.
– Mert ma este varázslat történik! Gyere velem, és meglátod, hogyan hozzuk el a telet.
Mielőtt Hanna bármit mondhatott volna, Tánci körbe-körbe táncolt körülötte, és Hanna úgy érezte, mintha egy szélcsók emelte volna a levegőbe. Hirtelen a felhők felett találta magát, ahol milliónyi hópehely gyülekezett. Mindegyik más és más volt: nagyok, kicsik, hegyesek és puha szélűek.
– Nézd, Hanna! – mutatott Tánci. – Mi, hópelyhek, mind egyedi mintával születünk. Az a feladatunk, hogy a világot szebbé és fényesebbé tegyük a télben.
Hanna ámulva nézte, ahogy a hópelyhek egy táncot jártak az égben. Ahogy a naplemente fénye megvilágította őket, mintha egy egész világ ragyogott volna körülötte.
A tél szépsége
Tánci mesélt Hannának a hópelyhek kalandjairól: hogyan szállnak le a hegycsúcsokra, hogyan díszítik fel a fákat és mezőket, és hogyan hoznak örömöt a gyerekeknek, akik hóembert építenek és szánkóznak.
– De nemcsak a játék miatt vagyunk fontosak – mondta Tánci komolyabb hangon. – A tél ad egy kis pihenőt a természetnek. Mi betakarjuk a földet, hogy a magok biztonságban várhassák a tavaszt. Ezért vagyunk varázslatosak, Hanna – mert a mi munkánk a szépségről és az élet védelméről szól.
Hanna szíve megtelt melegséggel, pedig odakint a levegő hideg volt.
– Most már értem – mondta halkan. – Köszönöm, Tánci, hogy megmutattad nekem.
Vissza a földre
Ahogy a nap kezdett felkelni, Tánci lassan lefelé vezette Hannát a földre. A kislány újra a kertjében találta magát, de valami megváltozott. A hó csillogása most már nemcsak szép volt, hanem tele volt történetekkel és jelentéssel.
– Vigyázz a hóra, Hanna! – suttogta Tánci búcsúzóul. – És ne felejtsd el, hogy minden hópehely egy csoda.
Hanna boldogan nézte, ahogy Tánci lassan eltűnt a többi hópehely között, és megígérte magának, hogy soha nem felejti el ezt az éjszakát.
Attól kezdve Hanna minden télen mosolyogva fogadta a havat, tudva, hogy minden hópehely egy apró varázslat a világ számára.
