Amikor az ég először döntött úgy azon a télen, hogy kinyitja fehér párnáit, a felhők között izgatott suttogás futott végig. A hópelyhek tudták: eljött az idejük. Mindegyikük finoman megforgatta csipkés karjait, és készülődött a nagy táncra, amelyet a szél zenéje kísért, s amelyben egyszerre volt játék és búcsú.
– Indulunk! – súgta az egyik ragyogó pehely, és már perdült is lefelé.
Csak egy maradt hátra. Nem azért, mert nem akart menni, hanem mert túl sokat nézelődött. Elbűvölte a felhők belsejében kavargó fény, a páracseppek halk összekoccanása, és az, ahogy a nap utolsó sugara aranyszínűvé festette a világot.
– Várjatok meg! – kiáltotta, de a többiek már messze jártak, pörgő-forgó fehér táncként hullottak alá.
A hópehely megijedt. A szél hirtelen megragadta, és nem finoman, ahogy a többieket, hanem hirtelen rántással sodorta ki a felhők közül.
– Elkéstem – gondolta szomorúan. – Nem láttam a táncot.
Zuhanni kezdett, de nem úgy, ahogy elképzelte. Nem volt zene, csak a szél halk füttyentése. Alatta háztetők, fák, utcák rajzolódtak ki, és a világ egyre nagyobbnak tűnt. A hópehely megpróbált forogni, hogy legalább magának megteremtse a táncot, de a szíve nehéz volt.
Ekkor valami különös történt. A szél lassított, majd finoman oldalra billentette, mintha meggondolta volna magát. A hópehely egy udvar fölé sodródott, ahol egy kislány állt vastag kabátban, piros sapkában. Az arca kipirult a hidegtől, a szeme pedig csillogott.
– Hó! – kiáltotta örömmel, és kinyújtotta a kezét.
A hópehely pontosan oda hullott. Nem a földre, nem egy ágra, hanem a kislány meleg tenyerébe. Egy pillanatra megállt az idő. A pehely érezte a bőr finom melegét, hallotta a kislány halk lélegzetét, és meglátta magát tükröződni a szemében.
– Nézd, milyen szép vagy – suttogta a kislány.
A hópehely ekkor értette meg, hogy nem maradt le semmiről. Nem táncolt együtt a többiekkel az égen, de most egy egészen másfajta csodában volt része. A kislány ujjai kissé megremegtek, mintha félne attól, hogy a szépség eltűnik.
– Anyu, nézd! – fordult hátra a kislány, de mire visszanézett, a hópehely már halványodni kezdett.
Nem volt fájdalom benne, csak csendes melegség. A hópehely tudta, hogy hamarosan eltűnik, de azt is, hogy ez így van rendjén. Utolsó pillanataiban még egyszer körülnézett. Látta, ahogy a többi hópehely betakarja az udvart, fehér takarót húz a világra, és látta a kislány mosolyát, amely még sokáig ott maradt az arcán.
– Elkéstem – gondolta újra –, de talán éppen ezért érkeztem ide.
És amikor végül vízcseppé olvadva eltűnt a tenyerében, a kislány szíve egy kicsit melegebb lett. Később, amikor már bent ült a szobában, és az ablakon át nézte a hulló havat, nem tudta megmondani, miért, de úgy érezte, az első hó valami fontosat súgott neki.
Azt, hogy néha az út, amelyen egyedül járunk, vezet a legkülönlegesebb helyre.
