A templom kamrájának félhomályában, egy öreg, roskatag polcon állt egy aprócska gyertya. Nem volt nagyobb egy gyufásdoboznál, viaszteste halvány halványsárga volt, kanóca alig észrevehetően bújt meg tetején. Évek óta ott porosodott csendben, látszólag elfelejtve, miközben mellette sorra jöttek-mentek a díszesebb, hosszabb gyertyák – mindegyik ragyogott egy-egy ünnepen, keresztelőn, esküvőn vagy éjféli misén. De őt soha senki sem választotta.
A kis gyertya mégsem szomorkodott, mert volt benne valami különleges: álmodni tudott. Minden este, mikor a kamra csendes lett, és a szél játékosan suttogott az ólomkeretes ablakokon túl, a gyertyácska álmodni kezdett. Látta magát, amint ünnepi asztal közepén áll, fehér abrosz mellett, szerettek gyűrűjében; vagy egy kisfiú kezében, ahogy karácsony este énekli a Mennyből az angyalt – s ő világít csendben, melegénél mindenki meghitt békét érez.
– Egyszer én is világítani fogok – suttogta magának esténként.
Telt-múlt az idő, közeledett a karácsony. A templomban nagy volt a készülődés: fenyőágakat hoztak, csillogó díszek kerültek az ablakokba, sós pogácsa illata szállt a levegőben. Az asztalos új gyertyatartókat faragott az adventi koszorúra, a sekrestyés pedig gondosan előkészítette a gyertyákat. Ám az utolsó napon valami furcsa történt: egy hirtelen széllökés becsapta a hátulsó ajtót, és a leghosszabb, legszebb gyertya kettétört.
– Ez rettenetes! – sóhajtott a sekrestyés. – Már csak pár óra a mise kezdetéig…
Lázasan kezdett keresni tartalék gyertyát. A polcokon, a fiókokban, mindenütt nézett, de sehol semmi. Végül a régi, félhomályos kamrába nézett be. Ott, a sarokban, szinte elfeledve állt az apró gyertya.
– Ej, te kis semmiség – mormolta a férfi. – Talán mégis jobb, mint ha nem lenne semmi.
Gyengéden levette polcról a kis gyertyát, lefújta róla a port, megcsavarta a kanócot, és vigyázva beillesztette egy régi, vaskos tartóba. A gyertyácska szíve hevesen dobogott: eljött az ő ideje.
Amikor leszállt az este, az emberek megtöltötték a padokat, és karácsonyi ének zengett fel a boltívek alatt. A templomban félhomály uralkodott, csak néhány mécses pislákolt. A sekrestyés odalépett az oltárhoz, és meggyújtotta a kis gyertyát.
Az apró láng először remegett, szinte szégyenlősen, aztán egyre bátrabban kezdett fényleni. Sugara aranyszínű volt és meleg – nem ragyogott úgy, mint a nagy gyertyáké, de különös hangulata volt. Mintha egy meséből világítana elő. Az emberek halkan suttogni kezdtek.
– Milyen kedves fény! – mondta egy kislány az apjának.
A gyertyácska lángja táncolt az ablakok üvegén, megcsillant az ikonok aranyán, és puha melegséget vitt az emberek szívébe. És akkor a gyertyácska érezte: beteljesült az álma. Nem számít, hogy kicsi, nem számít, hogy sokáig elfeledték. Most ő világít ott, ahol más nem tudott volna.
Mire a mise véget ért, és a templom újra elcsendesedett, a gyertyácska már alig pislákolt. Viasszá olvadt, de nem bánta. Mert boldog volt. És ahogy az utolsó kis lángocska is elhamvadt, mintha suttogás hallatszott volna:
– Köszönöm…
És aznap este, az álma már nem csak álom volt – hanem valóság, amit fénybe írt a szeretet ünnepén.
