Amikor beköszöntött a farsang ideje, a Hóvirág utcai iskola udvara úgy zsongott, mintha egy színes méhkas költözött volna bele. Papírlampionok lengedeztek a tornác alatt, a gyerekek maskarában futkostak, és mindenki arról suttogott, hogy idén először farsangi királyt választanak. A király fejére nem aranyból vert koronát tesznek, hanem egy egyszerű papírkoronát, ám a tanító néni szerint ez volt a legkülönlegesebb mind közül.
– Ez a korona nem ragad, nem kötöz, és nem is gumis – mondta mosolyogva. – Magától marad fenn annak a fején, aki méltó rá.
A gyerekek összenéztek, némelyik kuncogott, mások hitetlenkedve csóválták a fejüket. Közöttük volt Bence is, aki lovagnak öltözött, kardja kartonpapírból készült, de annál hangosabban csattogtatta. Bence gyors volt, erős és szeretett nyerni, ám gyakran megfeledkezett arról, hogy mások is vannak körülötte.
– Én leszek a király! – kiáltotta. – Hiszen nekem van a legnagyobb kardom!
A sarokban eközben Lili igazgatta bohócruháját. Segített egy kisebb fiúnak, akinek lecsúszott a maszkja, majd felvette a földről egy eltört papírcsillagot, és odaadta a készítőjének.
– Ne szomorkodj – mondta halkan. – Egy kis ragasztó, és újra szép lesz.
Elkezdődtek a farsangi játékok. Volt zsákban futás, fánkevő verseny és jelmezes felvonulás. A tanító néni figyelt, jegyzetelt, de nem a gyorsaságot vagy az ügyességet számolta. A gyerekek nem tudták, mire figyel igazán.
Bence minden játékban az élre tört. A zsákban futásnál fellökte Petit, aki elesett és sírni kezdett.
– Nézz a lábad elé! – mordult rá, és már szaladt is tovább.
Lili megállt Petit mellett, felsegítette, leporolta a jelmezét.
– Nem baj, újra megpróbálhatod – biztatta.
Amikor eljött a pillanat, hogy kiválasszák a farsangi királyt, mindenki körbeállta a díszes asztalt. Rajta feküdt a papírkorona: aranyszínűre festve, apró szívecskékkel és csillagokkal díszítve.
– Először Bence próbálja fel – mondta a tanító néni.
Bence büszkén odalépett, fejére tette a koronát. Egy pillanatig minden rendben volt, ám ahogy vigyorogva körbefordult, a korona lassan megcsúszott, majd puhán a földre hullott. A gyerekek felszisszentek.
– Biztos túl nagy a fejem – nevetett Bence, de a füle vörös lett.
Mások is sorra próbálták: volt, akinek leesett, volt, akinek félrebillent. Végül Lili következett. Kissé megszeppenve lépett előre.
– Én nem is akarok király lenni – suttogta.
– Csak tedd fel – bátorította a tanító néni.
Lili óvatosan a fejére helyezte a koronát. Az meg sem mozdult. Ott ült, mintha mindig is oda tartozott volna. A csendben még a lampionok is megállni látszottak.
– A farsangi király… vagyis királynő Lili! – jelentette ki a tanító néni.
Bence lehajtotta a fejét. Valami furcsa szorította a mellkasát. Odalépett Lilihez.
– Sajnálom, hogy fellöktelek titeket – mondta halkan, majd Petit is megszólította. – Meg hogy mindig csak magamra figyeltem.
Lili elmosolyodott, és levette a koronát.
– Gyere – mondta. – Próbáld fel újra.
Bence tétován a fejére tette. A korona most nem esett le. Kicsit megbillent, de ott maradt.
A gyerekek tapsolni kezdtek, a tanító néni pedig így szólt:
– A farsangi korona annak marad a fején, aki tisztességgel és kedvességgel bánik másokkal. És ez minden nap újra eldől.
Aznap a korona körbejárt, de sosem esett le többé. És bár papírból volt, mindenkinek emlékeztetőül szolgált arra, hogy a legnagyobb erő a szívben lakik.
