Egy őszi reggelen, amikor a napsugarak aranyszínű szőnyeget vetettek a fák alá, valami különös történt a kisváros szélén meghúzódó iskolában. A szél, amely az elmúlt napokban csak halkan suttogva kergette a leveleket, most vidám táncra hívta őket. A juhar, a tölgy és a gesztenyefa levelei, mintha csillámló, színes madarak lennének, felszöktek az égig, majd lassan, könnyedén lebegtek lefelé, mindegyiken egyetlen szó vagy mondat: Rád gondoltam… Ne add fel… Bátor vagy… Jó, hogy vagy!
A gyerekek épp az udvaron játszottak. Panni volt az első, aki észrevett valamit. Egy vörösesbarna levél hullott az ölébe, apró, kerek betűkkel volt ráírva: „A mosolyod szebbé teszi a napot.”
– Nézzétek! – kiáltotta, és integetni kezdett a többieknek. – Ezt nem a fa írta!
Sorra kaptak leveleket a gyerekek. Soma egy sárga levélen ezt olvasta: „Nem baj, ha néha szomorú vagy. Én is szoktam.” Kati egy mélyvörös levelet szorított a szívéhez: „Te vagy a legjobb barátom, még ha nem is tudsz róla.” Minden levél más-más betűvel, kis szívecskékkel, csillagokkal és mosolygó arcokkal díszítve.
A tanító néni, aki épp a tanteremből lépett ki, csak annyit mondott mosolyogva:
– Elindult a falevélposta.
– A falevél… mi? – kérdezte Dani, egy zöldeszöld levéllel a kezében.
– Egy régi iskolai szokás – magyarázta a tanító néni. – Minden ősszel, amikor a levelek elkezdenek hullani, a gyerekek írnak egymásnak titkos bátorító üzeneteket falevelekre. Aztán hagyják, hogy a szél elvégezze a többit. Soha nem tudni, ki kapja meg, de mindig azé lesz, akinek a legnagyobb szüksége van rá.
– Ez varázslat! – suttogta Panni.
Az iskola még aznap délután megtelt susogással és tollak sercegésével. A gyerekek színes leveleket gyűjtöttek, és gondosan ráírták gondolataikat: „Ne félj kérdezni!” „Szerintem te nagyon ügyesen rajzolsz.” „Sajnálom, hogy múltkor kinevettelek.” „Köszönöm, hogy odaadtad a radírodat.” Tükröt tartottak egymás szívének, mindegyik levél egy-egy halk szóra éhes lélekbe bukfencezett bele.
Másnap újra fújt a szél, s amikor becsöngettek, rengeteg levél hevert a padokon, néha pad alatt, táskában, kabátzsebben vagy ceruzatartó alatt lapulva. A gyerekek mosolyogtak, elpirultak, vagy épp könnyes szemmel olvasták titkos leveleiket.
És tudod, mi volt a legkülönlegesebb? Hogy senki sem kérdezte, ki írta. Mert az igazi üzenetek nem nevekben élnek, hanem abban a melegségben, amit hagynak maguk után.
Az iskola környékén azóta minden évben, amikor a szél leveleket táncoltat, valaki újra elindítja a falevélpostát. És ha egy nap te is találsz egy különösen szép levelet, rajta egy bátorító szóval, ne lepődj meg… lehet, hogy éppen neked szólt. Mert valaki, valahol mindig gondol rád.
