Az erdő szélén állt egy hatalmas, öreg tölgyfa, amely már annyi tavaszt és telet látott, hogy törzsének kérge mély barázdákban őrizte az idő emlékét. Tavasszal zsenge, világoszöld leveleket bontott, nyáron sűrű árnyékot adott az alatta pihenőknek, ősszel pedig aranyba és rozsdavörösbe öltözött, mintha ünneplőbe készülne.
Az egyik legfelső ágon élt egy kicsiny falevél, aki egész nyáron büszkén ringatózott a szélben. Szerette hallgatni a madarak énekét, figyelni a napfény játékát a testén, és esténként halkan suttogott a szomszéd leveleknek.
– Ugye, milyen csodálatos itt fenn? – kérdezte egyszer.
– Az bizony – susogta vissza egy másik levél. – Innen látni az egész világot.
Ám ahogy múltak a napok, a levegő hűvösebb lett, és a tölgyfa lombja lassan színt váltott. A kicsiny levél aranyszínben ragyogott, de érezte, hogy valami megváltozott. A szél már nem simogatta, inkább próbára tette.
– Ne félj – dörmögte mély hangján a tölgyfa. – Mindennek megvan az ideje.
– De mi lesz velem, ha el kell mennem? – kérdezte remegve a levél.
– Akkor indul el az igazi utazásod – felelte bölcsen a fa.
Egy hűvös őszi reggelen aztán megérkezett az a szél, amely már nem játékos volt, hanem határozott. Megkapaszkodott a levél szárában, megrázta, és egyetlen gyengéd, mégis visszavonhatatlan mozdulattal elszakította az ágtól.
A levél először megrémült. Pörgött, forgott a levegőben, mintha táncolna az éggel. Alatta az erdő színes takaróként terült el. A félelem lassan csodálkozássá szelídült.
– Repülök! – kiáltotta boldogan.
A szél vitte őt mezők fölött, bokrok között, míg végül egy tisztáson érkezett földet. Ott hevert más lehullott levelek között, akik már csendesen pihentek.
– Üdvözlünk – suttogták körülötte. – Most kezdődik a nyugalom ideje.
A levél figyelte, ahogy az ég szürkére vált, és apró esőcseppek hullanak rá. A víz átjárta testét, a nap már nem melegítette úgy, mint régen. Napról napra törékenyebb lett, szélei megbarnultak, erezete finoman elvékonyodott.
– Félek, hogy eltűnök – sóhajtotta.
Egy földigiliszta bújt elő mellőle, és kedvesen rámosolygott.
– Nem eltűnsz – mondta. – Átalakulsz.
Az idő lassan dolgozott. Az eső, a fagy és a föld apró lakói mind hozzájárultak ahhoz, hogy a levél teste egyre inkább eggyé váljon a talajjal. Már nem lehetett megkülönböztetni a többi levéltől, de nem is volt rá szükség. Ami valaha különálló volt, most a föld gazdag, sötét rétegévé vált.
Eljött a tél, hó borította a tisztást. A levél már nem érzett hideget. Pihent a föld mélyén, csendben, türelmesen.
Aztán ismét tavasz érkezett. A nap melege felolvasztotta a havat, az eső új életet csalogatott elő. A tisztás közepén egy apró mag mocorogni kezdett a földben. Gyökereket eresztett, és magába szívta a talaj minden erejét – köztük azt is, ami valaha a kis levél volt.
A magból zsenge hajtás bújt elő, halványzölden, törékenyen, mégis elszántan.
– Növekedj bátran – suttogta a föld mélye.
A hajtás napról napra erősödött, míg végül kis facsemetévé cseperedett. Levelei frissen csillogtak a napfényben. Az egyik levél különösen élénk volt, mintha ismerné a szél dallamát.
Amikor a tavaszi szellő megérintette, a fiatal levél boldogan remegett.
– Milyen csodálatos itt fenn! – suttogta.
És bár nem emlékezhetett rá, mégis ott élt benne az egykori utazás minden tapasztalata: a magasból látott világ, az őszi zuhanás izgalma, a föld csendes ölelése.
Az öreg tölgy a tisztás széléről figyelte az új életet, és lombja elégedetten susogott.
Mert az elmúlás sosem vég, csupán átváltozás. Ami lehull, táplálni kezdi azt, ami növekszik. A falevél utolsó útja így nem a semmibe vezetett, hanem vissza a kezdethez – a föld örök, gyengéd körforgásába.
