Amikor az első hideg hajnal csendben végigsurrant a mezők felett, a dérmanó már talpon volt. Apró lábai alatt halkan roppant a fagyott fű, hátán hatalmas, deres foltokkal tarkított tarisznyát cipelt. Abban lapultak az ecsetei: volt köztük vékony, vastag, csillagszálból font és pókhálóból szőtt is. Mindegyik másféle fehéret tudott festeni.
– Jaj, de sok a dolgom – sóhajtott a dérmanó, miközben belemártotta ecsetét a hideg fényű festékbe. – A mező, az erdőszél, a patakpart… mind rám vár.
Festett szorgalmasan: a fűszálak hegyére gyémántcsillogást pöttyintett, a bokrokra puha, tejfehér bundát simított. Ám ahogy haladt előre, látta, hogy a nap már leskelődik a horizont mögül, és a munka még messze nem készült el.
Ekkor neszezést hallott. A mező szélén egy kisfiú állt, vastag kabátban, piros orral, kíváncsian tágra nyílt szemekkel.
– Te meg ki vagy? – kérdezte a fiú csodálkozva.
– Én vagyok a dérmanó – felelte az apró lény, és kicsit megemelte a sapkáját. – A tél festője. Csak épp egyedül vagyok, és túl nagy ez a vászon.
A kisfiú közelebb lépett, és leguggolt mellé.
– Segíthetek? – kérdezte halkan, mintha attól tartana, hogy a fagy is meghallja.
A dérmanó végigmérte, majd elmosolyodott.
– Ha nem félsz a hideg csodáitól, akkor igen.
Elővett egy kisebb ecsetet, és a fiú kezébe adta. Amint az ecset a kezébe került, a levegő finoman megcsillant, mintha örült volna az új segítőnek. A fiú óvatosan végighúzta az ecsetet egy fűcsomón, és ott rögtön ragyogó dér jelent meg.
– Nézd! – nevetett fel. – Sikerült!
– Látod? – mondta a dérmanó. – A tél nem csak hideg, hanem játék is.
Együtt dolgoztak tovább. A fiú hóvirág-formákat festett a földre, a dérmanó pedig csillagokat hintett a levegőbe, amelyek lassan leereszkedtek a mezőre. Beszélgettek közben álmokról, reggeli kakaóról, és arról, milyen jó érzés, amikor a világ egy kicsit csendesebb.
Amikor elkészültek, a mező vakítóan fehérlett, mégis tele volt apró mintákkal és titkos rajzokkal, amelyeket csak az vett észre, aki igazán figyelt. A nap ekkor kibukkant, és aranyszínű fénnyel simította végig a közös művet.
– Mennem kell – mondta a dérmanó. – De ezt a napot nem felejtem el.
– Én sem – felelte a kisfiú.
A dérmanó intett, és egy pillanat múlva már csak egy apró csillanás maradt utána. A fiú hazafelé indult, de a cipője alatt roppanó dér mintha azt suttogta volna: a tél igazi csodája akkor születik meg, ha segítő kezek és nyitott szívek találkoznak.
