Havas reggel volt az Északi-sarkon, a Mikulás műhelye körül zúzmarás fenyők nesztelenül álldogáltak, mintha ők is várták volna a csoda első hangját. A főmanók már kora hajnalban talpon voltak, pergamentekercsek zsibongtak az asztalokon, míg a csomagolóműhelyből halk zümmögés kúszott elő — mintha kis zeneszerző bogarak próbálnának egy titkos kórust összehangolni.
Kreszpó, a legkisebbik csomagolómankó, új találmányán dolgozott. Már napok óta hajtogatta és hímezgette a különleges papírlapokat, melyek szövete közé hajszálvékony ezüstréteget rejtett, s azt kristályból csiszolt dallam-chipekkel ötvözte. Minden papír egyedi zenét játszott – de csak akkor, ha valaki puszta jóságból, nem kívánságból nyúlt hozzá.
– Ez az – suttogta, mikor egy pirosarany papírdarab halkan csengettyűzni kezdett a kezében. – Most már tökéletes.
Aznap este a Mikulás épp végigjárta a műhelyt, hosszú fehér bajusza leheletétől finom párát vert, szemüvegét állandóan visszatolta az orrán. Amikor a csomagolóműhelyhez ért, megállt. Halk, szinte alig hallható melódia kószált ki a résnyire nyitott ajtón.
Belépett. Kreszpó épp egy játékcsacsit csomagolt be halványkék, csillagmintás papírba. Ahogy a kezével gyengéden végigsimított a borításon, egy bánatos kis dallam csendült fel – olyan volt, mintha egy kisgyermek altatódalát dúdolná vissza a papír.
A Mikulás arca lassan elkomolyodott.
– Kreszpó, mit csináltál?
– Csomagolót, de nem akármilyet! – válaszolta vidáman. – Meghallja, milyenek a gyerekek belül. A dallamuk ott van bennük, és ez… ez csak visszhangozza.
A Mikulás leült egy kis sámlira, és kezébe vette a csomagot. A zene újra megszólalt: tiszta hang, de egy kicsit szomorkás, mint aki sokat adott már másoknak, de saját kívánságáról mindig lemondott.
– Ki kapja ezt? – kérdezte a Mikulás, halkabban, mintha már maga is tisztelné a dallamot.
– Lilla. Kilencéves kislány, Kőszegen lakik. Minden este ő mesél a kisöccsének, mert a szüleik sokat dolgoznak.
A Mikulás hosszan nézett a csomagra.
– Ez a zene… megmutatja, mi lapul a szívükben – mormolta.
Ezután minden este eljött Kreszpó műhelyébe. Meghallgatta a papírok zenéjét, és jegyzetelt. Nem a levelek döntöttek többé, nem a felírt kívánságok. A csomagolópapír titkos zenéje vezette a Mikulást. Volt, aki mosolygós csilingelést kapott, más egy mély, komoly baritont – volt, akinél elnémult a dallam, és csak akkor szólalt meg újra, ha valami őszinte, meleg emlék felbukkant a papír közelében.
Szépen lassan a világ is változni kezdett. A gyerekek nemcsak azt lesték, mit kérhetnek, hanem azt is, miben lehetnek jobbak. Mert valahol mélyen megérezték: a papír, ami az ajándékot rejti, meghallja a szívük énekét.
És amikor eljött december huszonnegyedike éjjele, a rénszarvasok szánja alatt nemcsak csengők szóltak, hanem egy nagy-nagy, csodálatos szimfónia – amit nem zenészek, hanem gyerekek írtak, pusztán jósággal és kedvességgel.
A Mikulás csak mosolygott, miközben a holdfényben a papírok halkan daloltak, minden egyes hangjegy egy jól megérdemelt ajándék záloga volt.
