A tavaszi nap első sugarai aranylóan csillantak meg a cukrászda kirakatában sorakozó csokitojások fényes mázán. Kicsik és nagyok, tarkák és egyszínűek, mind büszkén sorakoztak a fonott kosarakban, várva, hogy egy gondos kéz kiválassza őket húsvét reggelén.
Az egyik kosárban, a középső sorban lapult egy különösen szép, mogyorókrémmel töltött csokitojás. Selymes csokoládéburka finoman csillogott, rajta apró cukorgyöngyök ragyogtak, mint a harmatcseppek. Ám ez a tojás nem osztozott társai izgatott várakozásában.
– Én nem akarok akárkihez kerülni – sóhajtotta halkan.
A mellette fekvő, piros csomagolású tojás meglepetten fordult felé.
– Hogyhogy? Hiszen mindannyiunkat hazavisznek majd. Csodás dolog gyerekzsivajt hallani!
– Tudom – felelte a mogyorókrémes tojás –, de én oda szeretnék jutni, ahol a legnagyobb szükség van rám.
A többi tojás összesúgott.
– Szükség? – kérdezte egy apró, fehércsokis tojás. – Mi örömet adunk. Az mindenhol jó.
– Igen – bólintott a különös tojás –, de valahol talán most nagyobb szükség van egy kis örömre, mint máshol.
Nem telt bele sok idő, megnyílt az ajtó, és egy édesanya lépett be két vidám gyermekkel. A gyerekek nevetve mutogattak a kosarakra.
– Nézd, anya! Milyen sok csokitojás!
A mogyorókrémes tojás érezte, hogy egy meleg kéz megemeli a kosarat, amelyben feküdt. Izgatottan dobbant benne a krémes szív.
– Engem válassz! – suttogták körülötte a tojások.
Ám amikor az édesanya a pénztárhoz lépett, a mogyorókrémes tojás hirtelen megbillent, és puhán legurult a kosár pereméről. Puffanva esett a polc alá, ahol csend és félhomály fogadta.
– Mit műveltél? – kiáltott utána a piros csomagolású tojás.
De már késő volt. A kosár távozott, a nevetés elhalkult, a bolt ajtaja becsukódott.
A polc alatt por és néhány elgurult cukorka társaságában feküdt.
– Talán ostobaság volt – morfondírozott. – De még nem adom fel.
Délután a cukrász néni söprögetni kezdett. Amikor észrevette a tojást, gyengéden felemelte.
– Nahát, te hogy kerültél ide? – mosolygott.
Nem tette vissza a kosárba. Ehelyett a pultra helyezte, külön.
Később egy fáradt arcú, egyszerű ruhába öltözött asszony lépett be a boltba. Sokáig nézelődött, majd megszólalt:
– Csak egyetlen kis csokitojást szeretnék. A kisfiam beteg, és idén nem tudtunk készülni húsvétra.
A cukrász néni körbenézett. A kosarak már majdnem üresek voltak, a legszebb tojásokat elvitték. Ekkor megpillantotta a félretett mogyorókrémes tojást.
– Van itt egy különleges darab – mondta lágyan. – Ezt ajánlom.
Az asszony hálásan vette át, és óvatosan a kosarába tette.
A csokitojás szíve örömmel telt meg.
Az út egy kis házhoz vezetett, ahol csend honolt. Az ágyban egy sápadt kisfiú feküdt, nagy, kíváncsi szemekkel.
– Anya, jött a nyuszi? – kérdezte halkan.
Az asszony mosolyogva leült mellé.
– Nézd csak, mit hozott.
A mogyorókrémes tojás a takaróra került. A kisfiú arca felragyogott, mintha maga a nap sütött volna be az ablakon.
– Ez az enyém? Tényleg?
– Bizony – simogatta meg az édesanyja a haját.
A tojás úgy érezte, most érkezett meg igazán. Nem a csillogó kosárban, nem a kirakat fényében, hanem itt, egy halk szobában, ahol egy mosoly mindennél többet ért.
A kisfiú óvatosan kibontotta a csomagolást.
– Olyan szép! – suttogta. – Majd lassan eszem meg, hogy sokáig tartson.
És minden apró falattal nevetés és élet költözött a szobába.
Este, amikor a tojás már csak emlék volt, a kisfiú boldogan aludt el. Arcán békés mosoly pihent.
A mogyorókrémes tojás, ha gondolatai lettek volna az utolsó morzsák között, bizonyára így szólt volna:
– Nem az számít, hová kerülünk először, hanem az, hol tudjuk a legtöbb fényt gyújtani.
Odakint a tavaszi szél finoman megzörgette az ablakot, mintha egyetértően bólogatna. És a világ, legalább abban a kis szobában, egy csöppet szebb lett.
