A szobában csend honolt, csak a falióra ketyegése szőtte cérnavékony hangjait az éjszaka sötét szövetébe. A gyerekek mélyen aludtak, arcukon álommosoly, karjuk az ágynemű alatt békésen pihent. Az ablakpárkányon csinos rendben sorakoztak a kitisztított csizmák: fényes bőr, szépen megkötött cipőfűzők, ragyogó orr és tisztára törölt talp. Az egyik sarkon piros gumikacsa alakú kulcstartó lengedezett, amit a kis Lilla akasztott oda napközben. A másikon egy zöld cipőfűző volt csokorra kötve – valamiért a kis Marci úgy gondolta, így jobban tetszik majd a Mikulásnak.
Amint a holdfény ferdén rávetült a csizmákra, valami különös történt. A legnagyobb csizma oldalában megrezdült a varrás, aztán halkan, mintha csak sóhajtana, megszólalt:
– Ma este lesz! Ma este jön!
Egy vékonyabb hang csatlakozott hozzá, s ez egy kis piros bakancsból csendült elő:
– Izgulok. Remélem, nem felejti el, hogy Lilla mennyit segített a testvérének az óvodában múlt hónapban.
Egy barna, kissé megkopott cipő halkan nevetett:
– A Mikulás semmit sem felejt, te kis újonc! Ilyenkor végigméri szívvel-lélekkel, ki mit érdemel. Nem csupán a tisztaság számít ám!
– Akkor mi számít? – kérdezte a pöttöm, rózsaszín csizma, amely valószínűleg egy babacipő lehetett.
– Hogy mit rejtettetek el magatokban az év során – válaszolta egy bölcs téli bakancs, a legrégebbi származású az egész társaságban, aki már hat Mikulást is megélt. – Járjuk velük az utakat, cipeljük őket hóban, sárban, örömben, bánatban. Minden lépés, amit megtesznek bennünk, megőriz egy emléket.
– Pontosan – folytatta az előző csizma. – Ha a gazdánk segített másokon, bátran kiállt az igazáért, vagy egyszerűen csak mosolyt csalt valaki arcára, azt érezzük a talpunkban. És mi azt továbbadjuk. A Mikulás egyszerűen csak belénk néz, és máris tudja, mi történt.
– Akkor ti… ti elmondjátok neki? – kérdezte döbbenten egy fényes, sötétkék hótaposó.
– Nem kell elmondani – válaszolta a bakancs. – Ő hall minket. Mindig hall. Ha ideje engedi, beszélget is velünk, különösen a lelkesen csillogó orr-részekkel.
A csizmák halk suttogása nevetéssé formálódott, ahogy elképzelték a Mikulást, amint épp a kis Lilla piros orrú, lábfedő-beszélőjével cseveg.
– Hát ezért fontos, hogy tiszták legyünk – mondta komolyan egy fehér, megkímélt ünnepi cipő. – A gyerekek tisztítják meg kívülről, a jó emlékek meg belülről.
A szél megzörrent kint az ablak előtt, s egy puha árnyék suhant át az égen – száncsengő hangja halkan csilingelt, de a szobában lévő csizmák már nem ijedtek meg. Tudták, elérkezett az ő idejük. Még egyszer a legfényesebb csizma megszólalt:
– Helyezkedjetek el kényelmesen, barátaim. Eljött az az éjjel, amikor a múlt mesélni kezd.
És ekkor a szoba megtelt szelíd ragyogással, s ahogy a Mikulás belépett csendesen, fényporral díszített, puha talpú csizmában, nem szólt egy szót sem – csak lehajolt, mosolygott, végignézett a sorakozó csizmákon, és gondosan kiválogatta, melyik megtöltése milyen ajándékot kíván.
Mire a hajnal első fénye bepillantott a redőny résein, a csizmák már ismét némák voltak – de mindegyikük telve melegséggel, emlékekkel… és egy-egy apró csodával.
