A tél már vastag, fehér paplanként borította be a hegyekkel körülvett kis falut. A házak kéményeiből illatos füst gomolygott az ég felé, és a kertekben dércsillagos hóemberkék őrizték a csendes decemberi estéket. A gyerekek izgatottan számolták a napokat Mikulás érkezéséig, mert tudták, hogy idén valami különleges történik: a Mikulás csillagszánján próbát kell tenni, mielőtt az elindulhatna ajándékokat szórni a világba.
Régi legenda járt a faluban: a Mikulás szánja nem egyszerű jármű, hanem varázslatos szerkezet, amely csak akkor emelkedik a magasba, ha megtelik szeretettel, önzetlen gondolatokkal és jócselekedetekkel. Ám az utóbbi időben, ahogy a világ egyre sietősebbé vált, a szeretet is megfogyatkozott a levegőben, és a szán – úgy hírlik – tavaly épp csak pár métert emelkedett, mielőtt visszaereszkedett a hóba.
Amikor ezt meghallották a falu gyerekei, azonnal elhatározták: idén ők segítenek, hogy a csillagszán újra szárnyra kapjon. Flóra, a kíváncsi kis első osztályos, el is határozta, hogy ő fogja össze a többieket. Az iskola udvarán, ahol nyögve ropogott a hó a bakancsok alatt, odasietett barátaihoz.
– Figyeljetek, ha nem segítünk a szánnak, lehet, hogy sok gyerek idén nem kap ajándékot! – mondta nagy komolyan.
– De mit csinálhatunk mi? – kérdezte Levi, a mindig szkeptikus, de jószívű harmadikos.
– Szeretetet kell gyűjtenünk! A nagymamám szerint ez úgy megy, hogy sok jót kell tenni, és közben gondolni arra, akit szeretünk – magyarázta Flóra.
Így kezdődött a próba hete. A gyerekek reggeltől estig azon voltak, hogy jóságot hintsenek a falu minden sarkába. Volt, aki az idős Maris néninek hordta be a fát, mások hócsata miatt elsodródó kiscicát vittek vissza a gazdájához. Egyszer még az is előfordult, hogy két fiú, akik máskor mindig civakodtak, most egymás kezét fogva lapátolták el az iskolához vezető utat.
Közben Flóra egy kis dobozt cipelt magával. Abba gyűjtötte a jócselekedetek emlékét: egy gombot Maris néni kályhájáról, egy rajzot a cicáról, egy hógolyót formáló díszt a hócsatáról. Minden este egy kicsi, csillag alakú lámpát gyújtottak meg a falu terén, a Mikulás várószánja előtt. Minden lámpa egy gyerek szívéből szűrődő szeretet fénye lett.
Eljött végre december hatodika. A szán ott állt a főtéren, ragyogóan kicsinosítva, gömbdíszekkel és fenyőágakkal feldíszítve. Szentesti csend ült a hóval borított földre, s mindenki lélegzetvisszafojtva várta a csodát.
A Mikulás, piros köntösében, hófödte szakállal, meghatottan nézte, ahogy a gyerekek felsorakoznak előtte. A rénszarvasok halkan prüszköltek, mintha ők is tudták volna: most valami különleges történik.
– Hát… nézzük, mit rejt a szeretetdoboz! – szólt a Mikulás, és Flóra kezéből átvette a kis gyűjtőládát.
Ahogy felnyitotta, halvány aranyfény szökött az égre. A szán alatt megremegett a hó, a rénszarvasok patái alatt csillagpor csillant fel, és egy lassú emelkedés kezdődött. Pár pillanat, és a csillagszán lebegni kezdett a tér fölött, egyre magasabban, mint egy tündöklő csillag, amit gyermeki remény és jóság emel.
A falu népe lelkesen tapsolt, Flóra szemében könny csillogott, és Levi, akinek eddig mindig kétely lakozott a szívében, most csak ennyit mondott:
– Azt hiszem… a szeretet tényleg repülni tud.
És ahogy a szán elsuhant az égen, a gyerekek tudták, hogy nemcsak Mikulás ajándékai szárnyaltak azon az éjjelen – hanem az ő szívük is, egymás felé.
