A sarkvidék fehér csendjében, ahol a jégkristályok úgy szikráznak, mintha maguk is csillagfényből lennének, épp nagy volt a sürgés-forgás. A Mikulás műhelyében a manók minden évben ilyenkor dolgoztak a legszorgosabban: szaladtak, csomagoltak, kacagtak, suttogva latolgatták a gyerekek kívánságait, s újabb játékötleteken törték a fejüket.
Ám azon az éjjelen valami más történt. Ahogy a Mikulás odalépett hatalmas, csillagfényből szőtt ajándékzsákjához – ami a hagyomány szerint minden december hatodikán vidáman pattant ki és ontotta magából az ajándékokat –, a zsák csak ott hevert némán és mozdulatlanul.
– Hópelyhekre mondom! – hümmögött a Mikulás, megsimogatva hosszú, fehér szakállát. – Ez bizony még soha nem esett meg.
A manók, akik eddig önfeledten készítették a játékokat, egy pillanat alatt köréje gyűltek. Hoppi, a legkisebb manó, akinek zöld csengősapkája mindig kissé félrecsúszott, elsőként merészkedett közel.
– Biztos csak elfáradt, Mikulás bácsi. A zsák is érezheti az idő múlását, nem?
– Nem, Hoppi – szólt bölcsen a Mikulás. – Ez nem fáradtság. Ennek oka van.
Ezzel kissé hajolva letérdelt a zsák mellé, és megsimította az anyagát. Az ezüst cérnával hímezett csillagok halványan hunyorogtak, mintha sírni próbálnának.
– Ez a zsák csak akkor nyílik meg – dünnyögte –, ha érzékeli benne a gyermeki szeretetet. Úgy tűnik, idén valami hiányzik belőle.
A manók tanakodni kezdtek.
– Lehet, hogy elfelejtettük betenni a mézeskalácsillatú örömalátétet? – találgatott Pukli manó, aki mindig mókás kis versikékben beszélt.
– Vagy nem került bele a nevetésporos szalag? – vetette közbe Tücsök, a csomagolások mestere.
De a Mikulás csak csendben ingatta a fejét, mintha valami másra gondolna. Aztán hirtelen felkapta a fejét.
– Egy tárgy hiányzik. Egy apróság. Egy olyan dolog, amit nem készíthetünk el mi, manókezekkel.
Hoppi izgatottan szökellt egyet.
– És mit lenne az?
– Egy szeretettel teli ajándék. Valami, amit egy gyermek, tiszta szívéből, önként ajánl fel másoknak. Csak az nyithatja ki újra a zsákot.
Ekkor halkan megszólalt egy harang.
– Az egy karácsonyi kívánságharang – súgta Tücsök. – Aki meghallja, annak egy álma megszületik.
Valahol, tőlük távol, egy kisváros szélén Jonas, egy nyolcéves kisfiú épp a párnája alá dugott egy apró, horgolt szívet. A szívet a nagymamája készítette még akkor, amikor Jonas kisbaba volt. Most, egy különös ösztöntől vezérelve, úgy döntött, nem tartja meg tovább magának.
– Remélem, valaki más is örül majd neki – suttogta, miközben becsúsztatta egy cipőbe az ablak alatt. – Talán valaki, akinek igazán szüksége van rá.
Abban a pillanatban, mintha a föld körüli levegő megrebbenne, a Mikulás zsákjának csillagai egyszerre kigyulladtak. Az anyag fölémelkedett, s egy mély, meleg, szeretettel teli sóhajjal feltárult – benne milliónyi ajándék ragyogott fel.
A manók örömujjongásban törtek ki.
– Megvan! – kiáltotta Hoppi, miközben háromszor körbefordult a saját tengelye körül. – Valaki odaajándékozott valamit, ami igazán fontos volt neki!
– Pontosan – bólintott a Mikulás, mosolyogva. – Mert az ajándékozás lényege nem a csomagolásban, hanem a szívünk szándékában lakozik.
Azon az éjszakán a Mikulás ismét útra kelt, hátán a csillagfényű zsákkal, amely most már boldogan, könnyedén tárult ki a jó gyerekek cipői fölött.
És a kis Jonas? Másnap reggel a cipőjében nem csak mandarint és mogyorót talált, hanem egy ismerős mintájú, piros fonalból készült új szívecskét is – rajta egy fémcsillag-dísszel. Amikor a tenyerébe zárta, úgy érezte, mintha megölelné valaki.
Mert van, amit sosem veszíthetünk el: amit szívből adunk, az mindig visszatalál hozzánk.
