A Nap lustán nyújtózott át a Tölgyliget felett, és aranyszínű sugaraival csalogatta elő a földből az apró, csillámló harmatcseppeket. A fűszálak között meg sem rezdült a szellő — csak a tücsök pengetett halkan a bokor alján. Csendes reggel volt, de mégis izgatott zsongás szűrődött a Kerekgomba tisztása felől. Ott gyülekeztek Tölgyliget legismertebb csigái: házukat gondosan kifényesítették, nyakuk köré virágfonatot tekertek, és csillogó tekintettel figyelték az öreg Csuszát, a verseny főbíráját.
– Kedves csigák, csigahölgyek és csigaurak! – dudorította mohazöld burkából a vén Csusza. – Ma elérkeztünk a Nagy Nyári Csigaversenyhez! De hadd figyelmeztessek mindenkit… itt nem a gyorsaság az egyetlen, ami számít!
A kis csigák csápja megmozdult, türelmetlen kíváncsisággal fordították fejüket a bíró felé. Valér, a verseny örök másodikja, motyogott valamit magának:
– Nem elég, hogy lassú vagyunk, még azt sem díjazzák, ha véletlenül kicsit siet valaki…
– Vedd már észre, Valér –, szólalt meg mögötte a pöttöm, kékes szélű házú Fodorka –, hogy a verseny nemcsak haladásról szól! Tavaly például Tulipánka virágmintát festett a nyálfolyosójába, és ezzel nyert!
– Az művészet volt, nem sport…
– Művészet nélkül a sport csak mászás! – válaszolta Fodorka bölcsen, és előrement a rajtvonalhoz.
A versenypálya idén különösen hosszúra nyúlt, kunkorodó fűszálak és zörgő levélkupacok között vezetett, három állomással: az Akadályos Ág, a Harmatos Virágmező és a Méhecskék Vámsora. A cél: eljutni a fenyőtuskóig, de közben ügyességet, figyelmet és jellemet is bizonyítani.
– Hármat számolok! – kiáltotta Csusza. – Egy, kettő… három!
És a csigák nekilódultak – már amennyire egy csiga lendületet tud venni. A levelek enyhén remegtek, ahogy húsz apró, csúszós nyomcsík indult a fűben.
Valér az élre tört – legalábbis két centivel megelőzte a mellette mászót, és fürkészve indult neki az első akadálynak. Az Akadályos Ág egy alacsonyan lógó mogyorófa-ág volt, amely fölött, alatt és körül kellett mászni. Sokan elbátortalanodtak, de Fodorka vidáman megkereste az egyetlen lyukat a borostyán levelek között, és alatta kigurulva ért vissza a fő pályára.
A második szakaszon, a Harmatos Virágmezőn, a versenyzőknek három lepkét kellett megnevettetni valamilyen apró mutatvánnyal. Itt Valér bajban volt – a lepkék ugyanis nem találták viccesnek azt, hogy szivárványnyálat próbált húzni. Ellenben Tömzsi Tompa, a néma csigafi, virágszirmokból épített apró színházat, és két barkából csigafigurát faragott. A lepkék kacagtak, bele is koppantak egy pitypangba. Onnantól kezdve Tömzsi vezetett.
A harmadik próba a Méhecskék Vámsora volt. A versenyzőknek úgy kellett átjutni a százszorszépfal mögötti ösvényre, hogy egyetlen méhet se bosszantsanak fel. Itt már kifulladt pár versenyző, főleg, akik túl illatos virággal díszítették magukat, s így megrohamozták őket a kíváncsi döngicsélők.
Fodorka megtorpant, majd lassan, minden mozdulatra ügyelve, udvariasan köszönt minden egyes méhet. Egyik közülük, egy ráncos kis poszméh, rá is mosolygott:
– Ritka illedelmes csigagyerek vagy, nekem tetszel!
Így tehát Fodorka zökkenőmentesen átjutott, és Valérral szinte egyszerre ért a célba.
A csiga-bíró sokáig tanácskozott a zsűritanács többi tagjával – köztük volt egy vakond, egy süni és egy különösen öreg szöcske is. Majd Csusza kidugta újra a nyakát, megköszörülte torkát, és harsányan kihirdette:
– A győztes… nos… a győztes idén nem csak egyvalaki! A csigaverseny történetében először holtverseny született! Az egyik győztes Fodorka, aki udvariasságával, játékosságával és leleményességével hódította el a pontokat! A másik pedig Valér – mert bármennyire is sietett, mindenkin segített útközben, felemelt egy borult társat, visszaterelt egy eltévedt kistestvért, és sosem felejtette el, hogy nem elsőnek lenni a legfontosabb, hanem együtt célba érni!
A csigák felmorajlottak örömükben, a harangvirág megpendült a szélben, és a verseny nyertesei büszkén másztak fel a fenyőtuskóra. A Nap még mindig ott táncolt a lombok között, és úgy tűnt, ma egy kicsit ő is lassabban mozdul – mintha meg akarná ünnepelni a két kis házhordó hős csigát.
És valahol, a távoli domboldalon, egy lepkeszárnyra tapadt pitypangmag épp lefelé ereszkedett, és azt suttogta:
„Néha nem az számít, meddig jutsz, hanem hogy hogy mégy.”
