Az erdő szélén, egy mohás fatönk tövében lakott egy csigafiú, Samu. Páncélja csillogott a reggeli harmattól, és apró tapadókorongjai óvatos ütemben tapogatták a puha mohát minden lépésnél. Ám Samu nem volt boldog. Minden reggel, amikor a rigók már rég körberepülték a tisztást, a nyulak meg háromszor is megreggeliztek, ő még alig ért ki a levelek közül.
– Mindig lemaradok – sóhajtott, miközben egy pitypang tövében pihent meg. – A tegnapi szivárványról is csak azt láttam, hogy elhalványult. Mire odaértem, már csak az esőcseppek maradtak utána.
A másnapi reggel új elhatározással köszöntött rá. Elbúcsúzott a puha avartól, megölelte kedvenc gombalevelét, és útnak indult, hogy megtanuljon gyors lenni.
Először egy mezei tücsökhöz ment. A tücsök épp hegedült valamit, miközben lábait gyors ütemben ütögette.
– Te olyan gyorsan szaladsz és ugrálsz. Megtanítanál?
A tücsök nevetett, de azt mondta:
– Hát persze, próbáld utánozni, amit csinálok!
Samu megpróbálta hajlítani a testét, de a háza túl nehéz volt, lábai pedig túl puhák. Felborult, majd visszagörgött egy levél alá.
A következő nap a mókushoz ment, aki egy ágon ugrált fel-le, mintha a fák levegőjében született volna.
– Mókus, segíts! Gyors szeretnék lenni, mint te.
A mókus farka megrezdült, és kíváncsian nézett rá.
– Kisbarátom, próbálj meg a hátamon mászni, hátha onnan megtanulod az ugrást!
Samu ügyetlenül kúszott, de alig ért fel a mókus hátára, már le is csúszott a bundájáról. Egy puha avarágynyira pottyant, és kicsit megszédült.
Ekkor már kissé csüggedten ballagott tovább, mígnem egy idős teknősbe botlott egy aprócska tó partján. A teknős lassan emelte fel fejét, és bölcsen hunyorított rá.
– Mit keresel, csigafiú?
– Gyors szeretnék lenni, mint a mókus, a tücsök, meg mindenki más. Mindig lemaradok, és úgy érzem, sosem látok semmit igazán.
A teknős mosolygott.
– Tudod, én egykor versenyeztem egy nyúllal. Ő gyors volt, de elbizakodott. Én lassan haladtam, de sosem tértem le az útról. Nézd csak meg magad körül, mit látsz?
Samu körbenézett. Egy harmatgyöngyös pókháló csillogott a fűszálak között, egy hangya apró morzsát cipelgetett át egy fűcsomón, s a levelek alatt alvó ibolya álmodozva zárta még szirmait.
– Ez mind itt volt, miközben én próbáltam gyors lenni – suttogta csodálkozva.
A teknős bólintott.
– A lassúságod ajándék. Nálad senki nem lát jobban. Te észreveszed azt is, amit a gyorsak lerohannak.
Samu aznap este a fatönk tövében pihent meg újra, ahol a harmat már lassan kibuggyant a levelek hegyéről. Nem volt már bánatos. Tudta, hogy bár a világ talán elszalad mellette, ő azt látja, amit más nem: a csöndet a fűszálak között, a reggel színét a csigavonalakban, a békét az apró lépésekben.
És Samu boldog volt, hogy épp olyan volt, amilyen: egy igazi, apró, lassú csigafiú.
A történetek nagyon elnyerték a tetszésemet ,érthetők óvódás gyermekek számára .