A falu szélén, ahol a poros út lassan beleolvadt a dombok zöld hullámzásába, állt egy öreg cseresznyefa. Törzse vastag volt és repedezett, ágai tavasszal mégis olyan könnyedén hajladoztak a szélben, mintha nem ismernék az idő súlyát. Minden évben, amikor a tél utolsó sóhaja elhalt, a fa hófehér virágokba öltözött, s úgy ragyogott a napfényben, mintha felhőt eresztett volna a földre.
A faluban élt egy kislány, Lilla, aki minden tavasszal elsőként szaladt ki a cseresznyefához. Szerette nézni, ahogy a szirmok lassan kibomlanak, és az ágak között méhek döngicsélnek.
– Olyan, mintha a fa mosolyogna – suttogta egyszer, miközben tenyerébe hullott egy puha szirom.
Egyik évben azonban Lilla szíve nehéz volt. Tudta már, amit korábban nem értett: a virágok csak néhány napig élnek. Amikor megérkezik az első erősebb szél, a szirmok lehullanak, és a fa újra zöldbe öltözik, mintha mi sem történt volna.
– Miért kell ilyen hamar elmúlnotok? – kérdezte bánatosan a fától. – Olyan szépek vagytok.
A szél akkor halkan végigsuhant az ágak között, és a virágok lágyan megremegtek. Lilla úgy érezte, mintha a fa válaszolna.
– Azért, mert nem az számít, meddig tart a szépség – susogta a lomb. – Hanem az, hogy örömet hoz-e, amíg itt van.
Lilla elgondolkodott ezen. Másnap is kiment, és azután is. Figyelte, ahogy a virágok lassan sűrű hóesésként hullani kezdenek. Nem sírt. Inkább nevetett, és pörgött-forgott a szirmok között, mintha egy tavaszi tánc része lenne.
– Nézd, nagymama! – kiáltotta, amikor a kertkapuhoz szaladt. – A fa most búcsúzik, de közben ünnepel!
A nagymamája mosolyogva bólintott.
– A cseresznyevirágok mindig ezt tanítják nekünk. Hogy attól, mert valami rövid ideig tart, még lehet teljes és gyönyörű.
Néhány nap múlva a virágok eltűntek, és apró, zöld gyümölcskezdemények jelentek meg a helyükön. A fa már nem volt hófehér, de élő és ígéretes maradt. Lilla többé nem érezte szomorúnak a változást. Tudta, hogy a virágok visszatérnek jövő tavasszal, és addig is emléke ott marad a szívében, akár egy illatos, lebegő felhő.
Évek teltek el. Lilla megnőtt, de minden tavasszal hazalátogatott, amikor a cseresznyefa virágba borult. Megállt alatta, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szirmok a hajába hulljanak.
– Tudom már – mondta csendesen. – Nem az a fontos, hogy örökké tarts, hanem hogy minden alkalommal emlékeztess: az élet attól szép, hogy változik.
A cseresznyefa pedig minden tavasszal betartotta az ígéretét. Rövid ideig élt a virágzás csodája, mégis elég volt ahhoz, hogy örömöt gyújtson az emberek szívében. És amikor a szirmok lehullottak, nem a hiány maradt utánuk, hanem egy halk, biztos tudás: ami szép volt, az valóban megtörtént, és ezért örökre értékes marad.
